Hazatértünk, és egyáltalán nem meglepő módon azon kaptuk magunkat, hogy itt semmi sem olyan, mint 4 keréken volt. Ez persze nem volt újdonság, mert tudtuk, hogy egyszer megszakad majd a nomád életmód, de az kifejezetten arcon csapott, hogy a furgonos életmódhoz képest hogyan éltünk korábban, és hogyan (nem) kéne élnünk most…

Nem vagyunk sem zöldek, sem vegák (sőt…), sem a megújuló energiák propaganda harcosai, és főként nem vagyunk a világ megváltói, de arra jutottunk, hogy a saját kis világunkat, mikrokörnyezetünket mégis meg kell váltanunk, mert rengeteget pazarolunk! És nem csak mi, hanem TI is! Sőt azok is, akik nem olvasnak minket, de meg lenne rá a lehetőségük. Talán csak azok nem pazarolnak, akiknek nem is lenne meg rá a lehetőségük, hogy a sok okos kütyün kövessenek egy interneten terjengő gondolat-gombolyagot.

Kezdjük ebben a bejegyzésben a vízzel:

Szóval az a nagy helyzet, hogy amíg a furgonban napi 5-6 liter víz elég volt arra, hogy ne legyünk szomjasak, főzzünk, mosogassunk, és akár még meg is mosakodjunk, addig most ennyi tiszta víz csorog a Dunába minden egyes vécézés után, és akkor még nem is beszéltünk a mosásról és a mosogatásról! Ez a felismerés sokkoló hatással volt ránk, pedig korábban fittyet hánytunk a vízfogyasztásunkra, főleg amíg Norvégiában éltünk, mert ott nem kellett külön fizetnünk a vízért.

Még nem találtuk meg a tökéletes megoldást arra, hogyan is lehet a városi szövetben a furgonlakás vízmennyiségét fogyasztani csak, de már tettünk pár apró lépést, és reméljük, hogy a kedves olvasók is tudnak adni tippeket, hogyan spórolhassunk többet. És természetesen a spórolás alatt nem azt a pár forintot értem, amit elvisz a vízdíj, hanem annak a folyékony kincsnek a használatát, amit teljesen természetesnek veszünk.

Ne nézzen minket senki bolondnak, de a megszokottól eltérő életkörülmények a megszokottól eltérő gondolkodást is eredményezik. Ennek az a következménye, hogy most az esti gyors zuhanyzás közben bedugjuk a dugót, hogy ne folyjon el a víz, majd a másnapi fürdésig (vajon szükséges minden nap fürdeni?) egy merőedény segítségével ezzel a vízzel öblítjük le a wc-t. A mosogatáshoz pedig bekerült a furgonból a kis lavor, ami segít a víz gazdaságosabb használatában az egytálcás mosogatónk kiegészítéseként.

Nem sok, de mi egyelőre ennyit tudtunk tenni. Ha eszünkbe jut más is, amivel tiszteletben tudjuk tartani a természetet, törekszünk majd azt is alkalmazni. Reméljük, hogy nektek is lesz majd 1-2 tippetek a számunkra! Ha igen, kérünk Titeket, hogy ne tartsátok magatokba!

Köszönjük!

Biztos sokan ismeritek azt az érzést, amikor hosszú idő után hazatértek. Az jó tud lenni! Persze sokszor szkeptikusak vagyunk, várjuk is meg nem is, félünk a hiányérzettől, miközben örülünk, hogy újra nekieshetünk a sok tennivalónak. De mindig van egy pont, amikor vissza kell állni, feltenni a „hogyan tovább?”-ot és ez képes akár egy -vagy több- lavinát is elindítani az ember fejében…

Mi mindig ahhoz szoktuk hasonlítani ezt a feelinget, mint amikor gyerekként véget ért a tábor és hazaértünk. Én volt, hogy sírtam, mert akkora űrt éreztem magamban, pedig általában egy hétnél nem tartottak tovább a táborok, de akkor is… Azalatt az egy hét alatt kialakultak szokások, az új programok és mindenekelőtt a barátok társasága felért egy Föld körüli utazással. Kiszakadni a megszokott környezetből, belevágni az ismeretlenbe és aztán hazatérni sokkal többel, mint amit vártál, belépni az üres lakásba, letenni a cuccokat és „visszaállni normális üzemmódba”, na az tud ijesztő lenni. Aztán pár perc múlva, újra otthon érzed jól magad, kiválogatod a szennyest, beraksz egy mosást, csinálsz egy meleg teát, leülsz a nappaliba, illetve leülnél, de szívesebben kapcsolod be a gépet, hogy feltöltsd az utazás alatt készített képeket, hogy viszont láthasd. Bár aznap még ott voltál, már most olyan távolinak és régmúltnak tűnnek a képeken visszaköszönt emlékek. –

Meglátni a már jól ismert környezetet, magyarul olvasni a reklámtáblákat olyan örömmel töltöttek el bennünket, hogy magunk is meglepődtünk. Aztán beérve a városba, lépésbe haladni, nézni az emberek mindent eláruló arcát a villamoson, hamar visszazökkenthetett volna, de nem. Álltuk a sarat, hisz csak mosolyogtunk, mert hamarosan újra láthattuk a szeretteinket, lefürödhettünk meleg vízzel, a saját ágyunkban alhattunk, ami nem mozgott a szél miatt. Ezek mind boldogsággal töltöttek el minket, több napig is. A december nagyjából abból állt, hogy folyamatosan ettünk (most már biztossá vált, hogy a szülői koszt mellett esélyünk sincs tartani a súlyunkat), képeket válogattunk, találkoztunk a barátainkkal, újra képeket válogattunk, töltődtünk számunkra kedves helyeken, majd a folyamatos evést felváltotta a karácsonyi hízókúra, miközben képeket mutogattunk.

Miután többedszerre beszéltünk az utazásunkról, kezdtünk rájönni, hogy igazából hiába próbálunk mindent elmesélni, azt nem lehet. Úgysem lehet elmesélni sem szavakkal, sem képekkel, sem videókkal azt, ami velünk történt az elmúlt hónapokban. Nem tudjuk úgy előadni, elmesélni, hogy mindenki megérezhesse azt az életérzést. Félreértés ne essék, ezek nem csak a jó dolgokra vonatkoznak, voltak bőven negatív élményeink is, de így van ez mindennel… amíg nem próbáltad, nem tudod, hogy milyen. Valahogy ezt éreztük a másik félen is, hogy ő sem tud mit kezdeni ezzel az egésszel. Érdekli is meg nem is, el tudja képzelni magát, ahogy lakóautóval kocsikázik, de van aki rosszul lenne az egésztől. Persze a jó kérdéseknek mindig örültünk, de ezeknek is vége lett egyszer. Míg otthon látszólag megállt az idő, mindenki csinálja a dolgát, bennünk más lett valami, ami olykor kívülállóvá tesz minket. Ez sem különleges, hisz bárki, aki kiszakad egy megszokott környezetből, majd visszatér oda, neki sem lesz már ugyanaz. Van aki ezt felfedezi, a helyén tudja kezelni, rendbe rakja magában és folytatja ott ahol abbahagyta. Ez tök jó. A különbség talán az lehet, hogy van aki ugyanúgy átrágja magát ezeken, de változtat, máshogy áll már ugyanazokhoz a dolgokhoz. Bár még nem álltunk át, hisz most is utazunk, még nem kerültünk vissza az utazás előtti életünkbe, de remélem, hogy sikerül másként látnunk majd a világot. Hozzáteszem, elég könnyű volt visszaszokni a kényelemhez, a megfelelő komforthoz. Egyik napról a másikra az vált természetessé…. asszimilálódni könnyű, de belül tudjuk, hogy mi (még?) nem szeretnénk beállni a sorba.

Beköszöntött az új év, mi meg úgy elkényelmesedtünk, hogy azalatt a három hét alatt semmit sem kezdtünk a lakóautónkkal. Januárban már idejét éreztük annak, hogy szervizeltessük a kocsit, megnézessük a fűtést, hogy kicsit kipofozzuk, javítsunk egy-két dolgon. Az időjárás előrejelzések azonban nem buzdítottak minket indulásra, még Szicíliában is -1 fok volt január második hetében, pedig mi előzetesen január közepén szerettünk volna indulni… beláttuk, hogy megfagyni nincs értelme. Úgy döntöttünk, hogy nem javíttatjuk meg fűtést a kocsiban, helyette az erre szánt pénzből elutazunk egy kicsit melegebb éghajlatra. Így kötöttünk ki Tenerife szigetén, s töltöttünk el 8 csodás napot. (erről majd írunk egy külön posztot). Visszatérve a melegből a hidegbe, még mindig nem éreztük az indulás szelét, de legalább már elkezdtünk ügyködni a kocsin.

Először is nagytakarítást kellett végezni… bár fotók nem készültek, de csoda, hogy mennyire nem zavart minket, hogy ilyen kosz van. Miután letudtuk a kötelezőt, jöhettek az új energiatakarékos LED világítások, a tisztasági festések, most kicsit több kékkel. Lett kukánk, aminek hihetetlenül örülünk. Eddig csak a kukászsákot pakolgattuk egyik sarokból a másikba, most viszont, újonnan festett, zárható fedelű kukánk van. Ami még komfortosabbá tette a lakóautónkat, azok a sötétítő-hőszigetelő elemek. Valamint lett növényünk, több kosarunk és dobozunk, Így kevésbé dülöngélnek a konyhai egységek. A kocsi szépítgetése mellett körvonalazódni látszott az útvonalunk is. Most addig jutottunk a tervezgetésben, hogy nyomtattunk ki térképeket a látogatni kívánt országokról, de előre most sem néztünk ki helyeket. Megvan annak a varázsa, hogy csak egy héttel azelőtt találjuk ki, mit csináljunk a következő országban, amit mi szeretünk.
Most, hogy újra úton vagyunk, már ez is másabb, mint először. Nagy volt az izgalom, nagy a kíváncsiságunk és a világot látni vágyásunk, de mostanra ez már sokkal természetesebb. Ahogy átestünk az első éjszakán, elfogyasztottuk az első reggelinket, beágyaztunk, becsuktuk az ágyat, elkezdett újra úgy pezsegni bennünk valami. Ugyanolyan könnyű volt ebbe az életbe visszaállni, mint hazatérni decemberben.

Főleg ha ekkora autója van az embernek. A skandináv országokat elhagyva rá kellett jönnünk, hogy parkolás szempontjából elmúltak a szép idők. Először Hollandiában döbbentünk rá, milyen jó dolgunk is volt eddig. Meg kellett tanulnunk, hogy nem kevés időt kell arra hagynunk, hogy ekkora autóval egyáltalán parkolóhelyet találjunk. Ahogy késő este beértünk az országba, szerettünk volna minél hamarabb leparkolni. Ez sajnos nem jött össze, legalább két városon át kellett autókáznunk, mire rájöttünk, hogy itt az utak mindkét oldala foglalt. Vagy bicikliút van kiépítve, vagy csatorna, de természetesen az is előfordul, hogy valaki az út mellé építetté a házát. Ráadásul nagyon sűrűn lakottak ezek a holland városok, nincs kiskapu a parkolásra. Így végül az első esténk egy autópálya melletti parkolóban lett.

Ahogy teltek a napok sem lettünk ügyesebbek. A parkolás továbbra is nehézkesen ment. Volt, hogy a városban álltunk meg nem kevés összegért, de akkor is csak 1-2 órára. Ez eléggé feszélyezni tudja az embert, a városnézés nem épp a kellemes kategóriába tartozik ha közben rohanni kell. Utána próbálkoztunk városon kívüli parkolókkal, amik lehetetlen helyeken voltak, ráadásul úgy alakították ki őket, hogy hosszas manőverezés árán sem sikerült úgy beállni, hogy nyugodtak maradhassunk. Végül elkezdtük keresni az ingyenes parkolókat, merthogy végre már azok is voltak. Természetesen általában a város szélén helyezkedtek el, de legalább volt hely, és ekkora autóval is kényelmesen le lehetett parkolni.

A vicces történetek az ingyenesnek hitt parkolókról születtek. Íme egy kis morzsányi betekintés parkolási kalandjainkból. Előfordult, hogy azt hittük, ingyenes parkolóba jöttünk, mivel se tábla, se automata nem jelezte, hogy fizetni kéne. Szerencsénkre egy szemfüles idős hölgy kedvesen a tudomásunkra hozta, hogy itt bizony fizetni kell. Oké, még jó is hogy szólt, de hol az automata? Kisebb fajta el camino-t lesétálva végül megtaláltuk. Nyelv beállítása, hogy értsünk is valamit, kétszer-háromszor hálát adtunk a nem működő érintőképernyőnek, de végül nagy nehezen eljutottunk a fizetésig. Aprót nem fogadott el, viszont bankkártyát sem. Utóbbit már többször tapasztaltuk Hollandiában, hogy egyikünk bankkártyáját sem fogadja be a rendszer. Az okát nem tudjuk. Van aki már tapasztalt ilyet máshol is? Csak hogy tudjuk mire készüljünk más országokban…

Szóval ott álltunk meglőve, hogy akkor most mitévők legyünk, mígnem egy arra járó hölgyet leszólítva segítséget kaptunk. Mi odaadtuk neki a pénzt, ő pedig megvette a parkolójegyet a holland kártyájával. Nem volt egyszerű, kb. fél óra volt mire révbe értünk… még jó, hogy nem sietünk sehova!

Később olyan vidékre is értünk, ahol kifejezetten sok tiltótábla lepte el az utakat, a látványosságoktól is kitiltották a lakóautókat, így volt, hogy egy egész városán át kellett sétálnunk, hogy a leparkolt autótól elérjük a kívánt látnivalót. Mindezek ellenére a „park for night” alkalmazásnak hála, szép helyeket találtunk magunknak estére, még ha napközben néha koloncnak is számított a lakóautónk. Ezt az alkalmazást mindenkinek ajánljuk, nem csak esti parkoláshoz, de rengeteg ingyenes helyet lehet találni akár egy kis városnézés idejére is!

Ilyen háttérsztorikkal indultunk neki Franciaországnak. Sajnos hamar rá kellett jönnünk, hogy a franciáknál sem lesz egyszerűbb a dolgunk. Már az első pár napban nem egy magasságot korlátozó sorompóval találkoztunk, amik általában 2 méterig engedik be az autókat. Ez rendben, korlátozzák ha úgy tartják jónak, viszont arra is gondolhattak volna, hogy előfordulhat, hogy lakóautósok is szeretnék megnézni a látnivalókat, és parkoló híján nehéz helyzetbe hozzák őket. Ugyanakkor meg sok helyen direkt lakóautósoknak kialakított parkolók voltak, akár 24 órásak is, vízzel, árammal néhány euróért. Sok helyen hatalmas tábla virított, hogy ez „lakóautós övezet”, amit mi úgy értelmeztünk, hogy akkor bárhol meg szabad állni, abból nem lesz gond. Végig ezt a fajta kettősséget éreztük. A franciák még nem döntötték el, hogy támogassák, vagy sem ezt a kultúrát, bár sajnos sokszor érthető, miért van tiltva a parkolóban éjszakázás… rengeteg hely tele lesz szeméttel az ott alvóknak köszönhetően, ami számunkra teljesen érthetetlen, mert ha valaki kimegy a természetbe, hogy ne a 4 fal között töltse az estét, akkor igazán tisztelhetné azt, és a többi természetbarátot is annyira, hogy figyel a környezetére…de sajnos sokféle az ember, és nem mindig jóféle…

Kalandozásainkat folytatva a spanyoloknál újra fellélegezhettünk. Elenyésző azoknak a helyeknek a száma, ahol tiltó táblákkal, vagy sorompókkal találkoztunk volna. A látványos tengerpartok könnyen megközelíthetőek és éjszakára is tökéletesek.

Már csak pár országban kell kideríteni, hogy mit szólnak hozzánk az évnek ebben a szakaszában. A szezonnak már rég vége, de még találkozni hasonszőrű kalandvágyókkal. Jó érzés közöttük „képviselni” az országunkat.

Az az igazság, hogy ez a komfortzóna elég képlékeny tud lenni, most már sejtjük mi is. Otthon kevés felfedezésünk volt e téren, otthon meg van mindenünk, ami az igényeinket kielégíti. Persze nem nagy dolgokról beszélünk, csak olyanokról, minthogy elég tér jut egy főre egy légtérben, hogy meleg víz folyik a csapból, hogy el lehet menni toalettre, amikor kell, hogy van hőszabályzó, hogy lehet enni sütőben készült ételeket. Persze az utazás nem árult zsákbamacskát, tudtuk, hogy sok lemondással fog járni az új életmódunk. A kezdeti varázs azért itt-ott megkopott, majd szokássá vált.

Előfordul, hogy macskákat megszégyenítő simulással tudunk olykor egyik helyről a másikra kerülni a lakáson belül anélkül, hogy bármibe is beleütköznénk. Higgyétek el, ha épp minden bútorunk használatban van, nem sok hely marad a mozgolódásra.

Előfordul, hogy kihasználva a napsütést, dacára a tizenfokos hőmérsékletnek úgy döntünk, hogy itt az ideje lefürdeni. A napfény melegsége olykor feledteti, hogy jéghideg víz csurog le a hátunkon. Ha épp tengerparti helyen vagyunk, akkor ez történhet fürdőruhában is a strandi zuhany alatt. Ki volt már 10 fokos hidegben fürdőruhában csak azért, hogy lefürödhessen? A pár perces művelet végeredménye tisztaság, illatfelhő.

Előfordul, hogy arra ébredünk az éjszaka közepén, hogy bárcsak be tudnánk dugni minden testrészünket a paplan alá anélkül, hogy megfulladnánk. Nem egyszer ébredtünk már úgy fel, hogy minden takaró alól kilógó porcikánk melegért kiált. Nem lehet hülyeség az orrmelegítő… Malacka tudott valamit a Micimackóban. Egy idő után már nem néztük az esti időjárás jelentést. Van, amikor jobb nem tudni, hogy milyen hidegek vannak, ugye értitek…

Előfordul, hogy magaslatokra vágyunk, ilyenkor 1000 méter felett alszunk. Itt mondanunk sem kell, ismét elég hideg van, viszont a táj kárpótol mindenért.

Előfordul nem egyszer, hogy nem találjuk a vízszintet az autóval. Normál esetben baromira zavaró lenne, hogy lejt a lakásunk, de ilyen helyzetben ez megszokható. Amire törekedni szoktunk, hogy a „jó irányba lejtsünk”, azaz a fejünk legyen mindig a magasabb felén az autónak ha feszünk.

Előfordul, hogy a direkt otthonról elhozott kisméretű hajszárítóról kiderül, hogy több wattos teljesítménye van, mint amit a kocsink kibírna. Így marad a Nap melege, még október közepén is.

Előfordul, hogy az embernek ki kell mennie elintéznie a dolgát, még akár éjszaka is. Ez legtöbbször nagy unszolásra történik, mert a fenének van kedve kikelni a meleg dunna alól és kimennie a hidegbe, hogy majd bele fagyjon… Azonban minden egyes alkalommal elámulunk, hogy milyen gyönyörű a csillagos égbolt. Mintha ezernyi szentjánosbogár pislákolna a nagy sötét mezőn. Végeláthatatlan, megérinthetetlen. Jó volna több csillagképet is ismerni a Göncölökön kívül.

Előfordul, hogy már a mi gyomrunk sem tudja befogadni a szokásos tészta és rizs mellé gyártott ételeket. Sokszor elábrándozunk egy sütőben készült finom lasagnén, rakott zöldségeken sült sajttal a tetején, jó nagy adag rakott krumplin…inkább ne is folytassuk, attól nem lesz sütőnk.

Előfordul, hogy alternatív tisztálkodási szokásokat kell bevezetnünk, ha emberek közé szeretnénk menni és nem akarjuk, hogy furán nézzenek ránk. Ezek többnyire egy lavor vízhez, gyorsasági rekordhoz, sok bosszankodáshoz és legalább annyi nevetéshez köthetőek.

Előfordul, hogy éjszaka vízre szállunk…, persze csak a képzeletünkben. A tengerparti estéknek plusz hangulatot tud adni a szél, ahogy himbálja a kocsit. Mintha a hullámok között ringatnának minket. Ez jól hangzik, és jó is tud lenni, ha épp nem lenne hangsúlyosabb a süvítő szél hangja.

Előfordul, hogy elég hektikusan étkezünk. A reggeli majdhogynem belecsúszik az ebédbe, az ebéd a vacsorába, vagy pont, hogy nem. Ha korán kelünk és háromkor ebédelünk nem sokat mosolygunk. Sokszor éhesek vagyunk a nagy szabadságunkban, de hát van, hogy tényleg nem tudunk sehol se megállni, vagy épp kiürült a tartalékunk és nincs mit enni, míg szembe nem jön velünk egy bolt. Azt hiszem, ez az egyik legnehezebb nekünk, hogy normális időközönként együnk és lehetőleg változatosan.

Előfordul, hogy a megtömött szennyes zsákot már nem tudjuk sehova sem begyömöszölni, csak pakolgatjuk egyik helyről a másikra. Nem beszélve arról, hogy a szennyes folyamatosan szaporodik. Amikor eljöttnek ítéljük az időt, mosunk. Szerencsére ez eddig legtöbbször ismerősnél történt, ahonnan szárazon, akár melegen kaptuk vissza a ruhákat. Na, de izgalmasabb, amikor vizesen. Szerintem mindenkinek benne van az orrában az a tipikus ázott kutyaszag. Na, az terjeng egy jó adag mosás után a kocsiban a száradni vágyó ruhatömegből.

Előfordul, hogy úgy vágyunk már egy normális, szocializált emberek számára normális fürdésre, hogy csak na. Csillogó szemmel közelítjük meg a camping vizes blokkját, amikor kipukkan az álom buburék és szembe találjuk magunkat a valósággal. Ami nem más, mint egy tipikus lepukkant, bogarakkal lakott, koszos, wc-kből áradó szagokkal teli tábori fürdőhelyekre emlékeztető helyiség. Ezek a felsorolt apróságok mind eltörpülnek amellett, hogy a fürdő falai nem érnek fel a tetőig. Tehát ugyanolyan hideg van, mint kint, ugyanúgy besüvít a szél és a meleg vízhez is óráknak tűnő perceket kell várni.

Előfordul, hogy a lakásunknak nevezett „fém dobozon” olyan hangerővel pattognak a borsószemnyi jégdarabok, hogy egymás szavát sem halljuk.

Szóval előfordul, hogy nem mindig minden fenékig tejfel, mint az otthoni lakásunkban, de cserébe annyi minden mást kapunk az utazástól és a lakóautós élettől, amit a lakás nem tudna megadni.

Történt ugyanis, hogy 10.000 km után elkezdett haldokolni az elektromos rendszerünk. Bár van két napelemünk, de a mindennapos esőzések miatt nem sok napsütés érte őket, és sokat kellett dolgozni a laptopon is, így a két belső aksink elkezdett erősen merülni. Ez nem lett volna gond, ha a generátor vezetés közben leadja a töltést a belső rendszernek, de kiderült, hogy a motorban lévő akkumulátor sem az igazi már, és nem tud teljesen feltöltődni. Erre még jött az is, hogy mivel a generátor kénytelen volt folyamatosan tölteni, elkezdett az ékszíj jobban elhasználódni, és amint átléptük a német határt, onnantól kezdve Hollandiáig megállás nélkül csikorgással fűszerezte a kocsikázásunkat.

Nem vagyunk nagy szakik, de sejtettük, hogy ennek szerviz lesz a vége, amit a napelemet felszerelő autóvillamossági szakemberünk is megerősített a távolból. Nem volt mit tenni, begurultunk egy holland szervizbe, ami nem ment könnyen, mert aznap reggel már elég nehézkesen indult az autónk, elsőre ki is hagyott pár műszer, de később volt ennél rosszabb is. Rá kellett jönnünk, hogy a hollandok nagyon kedvesek és segítőkészek, ami igen jól jött elkövetkezendő napjainkhoz. A szerelők megnézték az aksit és mondták, hogy ez lesz a fő probléma, mindenképpen cserét javasolnak. Bent is hagytuk a kocsit pár órára, amíg megkaptuk az új akkumulátort, és reményekkel telve indultunk tovább, mert azt mondták, hogy bár az ékszíj nem a legjobb, de most már visszatérhetünk az utakra!

Sajnos kiderült, hogy tévedtek, mert az ékszíj már nem töltött semmit az égvilágon, így csak addig volt jó a kocsi, amíg az új aksi el nem kezdett lemerülni. Foglaltunk is egy időpontot egy következő szervizben, hogy cseréljék le az ékszíjat is, de erre még 5 napot kellett várnunk, és ez kicsit sok volt.

>A belső aksik továbbra is szinte üresek voltak, így lehetetlen volt a laptopon normálisan dolgozni. Ha pedig nincs munka, akkor nincs kereset, és anélkül nem tarthat sokáig az utunk, szóval úgy döntöttünk, hogy beállunk egy napra egy kempingbe, és majd ott rácsatlakozunk az elektromos hálózatra és feltöltjük magunkat. Ehhez mindössze egy fél napnyi rohangálás kellett üzletről üzletre, mert az aksi töltő vásárlásánál a kártyánkat nem fogadták el, és fel kellett vennünk készpénzt, hol pedig nem árultak olyan csatlakozót, amit be tudunk dugni a kocsi oldalába. Csatlakozót végül nem is találtunk, így a töltőhöz kellett vennünk egy átalakítót, amihez egyik boltból a másikba küldtek minket, de mindenki nagyon segítőkész volt, így délutánra sikeresen zárult a bevásárló utunk, jöhetett a kemping! Annyira jó volt egy helyben lenni, hogy végül két éjszakára hosszabbítottuk a maradásunk, de kellett is 40 óra, hogy feltöltődön a két belső aksi, de így maradt bőven idő a pihenésre, és a munkára is.

Ahogy közeledett az újabb szerviz napja, megint egyre kevésbé őszintén indult reggelente az autó, és a csikorgás teljesen állandó jellegűvé vált. Már az esti társasjátékozást is gyertyafényben tettük, mert a lámpák alig pislákoltak. A szerviz reggelén felkeltünk korán, jó hideg volt az este, ami nem segített az akkumulátoron, és nagy nehezen ráadtuk a gyújtást a kocsira és elindultunk. Sajnos útközben fűtöttünk és rádióztunk, ami utólag kiderült, hogy nem volt jó ötlet, mert bár csak 20 km-re voltunk a szerviztől, 10 km után meghalt a sebesség-mutató a műszerfalon, ezért félreálltunk. Ez még rosszabb ötlet volt az eddigieknél, mert nem tudtuk újraindítani a kocsit, teljesen meghalt az aksi. Kénytelenek voltunk hát stoppolni a bikázó kábelekkel, és szerencsénkre elég hamar félreállt egy segítőkész holland. Többszöri próbálkozásra sem indult az autó, de egész véletlenül a segítőnk értett az elektromossághoz, előkapott egy erősebb vezetéket a csomagtartójából, levágott belőle egy darabot, csavart párat a végükön, és ezzel is összekötötte az aksikat. Így már majdnem beindultunk, de már a vontatáson kezdtünk gondolkodni. Szerencsére eszébe jutott még valami, és bár nem láttuk mit varázsol a kábelekkel, egy újabb próbálkozással sikerült végre gyújtást adni! Hasznos tanácsként úgy búcsúzott tőlünk a megmentőnk, hogy nehogy bármilyen elektromos berendezést is bekapcsoljunk, beleértve a fényszórókat is. Így sikerült eljutnunk fél óra késéssel a szervizbe, ahol egy új tételt is felírattunk a teendők közé: az aksi teljes feltöltését.

Napközben várost néztünk, és a HEMA üzletlánc étkezdéjében órák hosszat ültünk, mert ott használhattuk az áramot, és így lehetőség volt dolgozni. Késő délutánra visszakaptuk a kocsit, és végre motorikusan rendbe jöttünk! A sok üresjárat miatt viszont a napelemes rendszer döglött be, amit távoli segítséggel, de sikerült pár kábel és biztosíték ki-be húzásával újraélesztenünk! Azóta hibátlan a rendszer, süt a Nap is, és vezetés közben is feltöltődünk. Végre van áram, és ezért is tudtam ilyen hosszúra fogni ezt a bejegyzést!

Szóval elektromosság nélkül nem megy…kissé kacifántosan kellett rájönnünk! Reméljük ha nektek kiderül, hogy hiányotok van valamiben, akkor az kevesebb kalanddal is kiderül, mert olyan nincs, hogy valami nem hiányzik…ugye?

Ki gondolta volna, hogy a kapcsolati állapotok szélsőértékeit 5 év alatt ki lehet próbálni? Nekünk sikerült! Aki ismer minket, az tudja, hogy a kapcsolatunk elejét a Szentendre és Alta közötti 3200km-es távolság fűszerezte meg. Annyira nem rossz dolog, mint amilyennek hangzik. A sok nehézség mellett – mint például, hogy nem egy országban élünk- , kihoztuk belőle a legtöbbet. Megtanultunk abban a pár napban, amikor együtt vagyunk bepótolni akár hónapokat is. Megcsináltuk, és nagyon is megérte!
Másfél év után sikerült összeköltöznünk és élni a mindennapokat egy háztartásban, egy évig Norvégiában, és két évig itthon. Azt hiszem ez lenne a normális.

Úgy látszik, szeretjük feszegetni a határokat, ugyanis kitaláltuk, hogy most egy lakóautóban fogunk élni több hónapig, 6 négyzetméteren, összezárva, nap, mint nap. Ez sokkal jobban hangzott, mint oly sok kilométerre lenni egymástól hosszú-hosszú ideig. Ezt az állapotot sokkal jobban szeretjük, még a „normálisnál” is jobban!
Bár kicsi a benti életterünk, a kinti világ viszont végtelen. Ha szükség van rá, a magánszférát könnyű megteremteni egy-egy kirándulásnál, amikor egymás mögött haladva mindketten elmerülünk a gondolatainkban, vagy kocsizás közben csak nézünk ki a fejünkből. Elvonulni bármikor lehet, bár sok példa nem volt még rá.
Habár összezárva élünk, mégis akkora szabadságunk van, mint még soha, és így a kocsi hátulja is más méretet ölt a szemünkben. A napról napra változó kilátás sokkal élvezetesebbé teszi a mindennapokat, még a veszekedéseket is. Jut időnk bőven a beszélgetésre, nem csak a napi rutinról, és a problémamegoldásban is sokat fejlődtünk, mivel csak egymásra számíthatunk, és nem tudunk bármikor duzzogva félrevonulni a másiktól, főleg esős napokon, amikor a karosszéria rabjai leszünk.

Jobban belegondolva a „normális” mindennapok nem is nevezhetőek „normálisnak” párkapcsolati szempontból. Ki az, aki kitalálta és elhitette az emberekkel, hogy az a jobb, ha 24 órából legalább 10-et a munkatársaiddal töltesz, majd hazaesel, eszel, alszol…azért élsz, hogy dolgozz, ahelyett hogy azért dolgozzál, hogy élhess? Otthon keveseknek van esélye többet az otthoniakkal lennie, mint a kollégákkal.
Örülünk, hogy a lakóautós létet is kipróbálhatjuk, nekünk bejött eddig az „összezárt” élet, sokat tanulunk belőle! Kívánjuk mindenkinek, hogy megtapasztalhassa ezt, akár otthon, akár úton-útfélen!

Mi van akkor ha egy eddig fel nem tűnő létszükségletünk nem áll korlátlanul rendelkezésünkre? Belegondoltatok már abba, hogy milyen lenne ha nem folyna mindig víz a csapból? Egészen idáig ezzel még nem kellett foglalkoznunk.
Talán nem is fogja fel az ember, hogy ez a megszokott tény, hogy van víz, mennyire nagy fejtörést tud okozni akkor, ha nincs. Nekünk is át kellett rágnunk magunkat ezen, hiszen úgy döntöttünk, hogy a lakóautóba nem lesz vízcsap. Ha tele a vízkészletünk, akkor körülbelül 40-45 liter vízzel kocsikázunk. Vannak nagyobb kannáink, de ezekből nehézkes lenne inni, így kéznél van nálunk néhány literes üveg és kulacs. A “konyhánkban” csappal ellátott 10 literes kanna könnyíti meg a helyzetünket.
A folyadékpótlás mellett a főzés, a mosogatás, és a mosakodás viszi el vízkészletünk nagy részét. Ilyen körülmények között hamar megtanulja az ember, hogy ne pazaroljon. Ennek ellenére nem tudunk 1dl vízben tésztát főzni, így máshogy próbálunk takarékoskodni. Kevés konyhai eszközt használunk, szinte ugyanazokat minden nap, így a “nagy mosogatást” mindig egy-egy mosdóval ellátott helyen intézzük el, így a kocsiban inkább csak törölgetünk.
Ahol megtanultunk igazán jól gazdálkodni a vízzel, az a fürdés! Szerintünk általános tény, hogy az emberek szeretnek hosszú ideig zuhanyozni, vagy épp beleülni egy nagy kád meleg vízbe. (Mi is…) Itt azonban, a mobil otthonunkban a “fürdőszobánkkal” ez nehezen megoldható. Bár elég szuperül kitaláltuk, hogyan lehet kinti, de szinte láthatatlan fürdőszobánk, mégis a lavor győzött a kemping zuhannyal szemben. Ezek a szabadtéri pancsolások nyáron a melegben abszolút jól működtek, de a vicces sztorik az esőben és a 13 fokos hidegben születtek…de ezekről majd személyesen, akit érdekel. Amire büszkék vagyunk, az a fürdéshez használt víz mennyisége. Kb. 1-2 liter vizet használunk fel ketten egy-egy mosakodás céljából. Ez nem sok, viszont elég. Persze az sokat könnyít a dolgon, hogy a víz általában elég hideg…
De! A tisztaság érzet megvan, álmodozni meg mindig lehet a meleg zuhanyról…

Vajon ha hazatértünk, fogunk tudni spórolni a vízzel, vagy a kényelem és a finom meleg víz fog győzni? Ti tudtok, vagy nálatok is több víz folyik le a lefolyón a kelleténél?
Más: Szerintetek legfeljebb hány napig “illik” fürdés nélkül lenni? Ha korlátozott mennyiségű víz állna a rendelkezésetekre, akkor mi kapna prioritást?

Pár napja sikerült eláztatni a fényképezőgépünk, és így pattant ki a fejünkből ez a gondolat-gombolyag:

Mi az, amit mindenképpen érdemes magunkkal vinni egy utazásra? Hát a fényképezőgépet! Nem túl nagy, könnyű elpakolni és segít megörökíteni egy adott pillanatot.
Pár nappal később csak rápillantasz a fényképre és eszedbe jut, hol és mikor készült, mit éreztél, majd folytatod a napodat. Pár hónappal később már kérdőre vonod a memóriádat, már csak tipp, hogy hol és mikor készült a fotó. Kicsit elmélázol rajta, visszaröpülsz pár percre a pillanatba, majd folytatod a napodat. Az idő múlásával egyre kevésbé él bennünk az emlék, telítődik a fejünkben a tárhely, egyre több “mappa” kap helyet, amik időrendi sorrendbe vannak rendezve. A fénykép a legegyszerűbb “gyors elérés” ezekhez, hogy újra felidézhessük a velünk történteket.

No, de mi a fontosabb, megörökíteni a pillanatot, vagy megélni azt? Lehet egyszerre mindkettőt? Nem is gondolná az ember, hogy milyen fontos tartozéka a fényképezőgép az emlékek megőrzésének. Amikor veled van, úgy érzed használnod kell, olyannyira, hogy a foglyává válsz.
Mi is így voltunk ezzel, mert sokszor csak megálltunk egy szép panorámánál, lőttünk párat a géppel, és már hajtottunk is tovább ahelyett, hogy pár percet eltöltöttünk volna nyugalomban a tájat kémlelve. Erre persze csak akkor jöttünk rá, amikor használhatatlanná vált a gépünk. Pont aznap este tiszta volt az ég, és már az égbolt egyik fele elég sötét volt ahhoz, hogy csodálhassuk a sarki fényeket, miközben a késői Naplemente még narancssárgás színátmenetet festett a horizontra. Nem telt azzal az idő, hogy keresgéljük a fényképezőgépet és próbálgatjuk a különböző beállításokat, hanem csak kattintottunk egyet a telefonnal, és az eget pásztáztuk.

00:22, Sarki fény, Ballesvika, Norvégia

00:25, Naplemente, Ballesvika, Norvégia

Másnap a dokumentálás más (és számunkra új) módjaira is ráleltünk, hála a megszokott eszköz hiányának. Most már a szélvédőre rögzített telefont nem csak navigálásra, de timelapse videók készítésére is használjuk. Ez ráadásul magát az utazást is be tudja mutatni, nem csak a közbenső állomásokat!

Persze azóta vettünk egy új leértékelt gépet, de már arra törekszünk, hogy több emlékképet gyűjtsünk, mint képet. Emléket nem lehet elvenni az embertől, az megmarad örökre, csak meg kell találni a módját, hogyan csalogasd őket elő.

És akkor egy Margaret Island dalszöveg részlettel zárnánk a mondandónkat:
“Ez az egy van, ez az egy élet, ez az egy sincs, ha nem éled.”

Csak mi voltunk ennyire fénykép-függők, vagy Veletek is előfordult hasonló? Ti is tele vagytok otthon képekkel, amit csak láttok, de nem néztek?

Minden egyes világjárás alatt számtalan villanyvezeték övezi az utunkat. Vajon összesen hány km vezeték van a földön? Hányszor érne el a Holdig meg vissza? Be lehetne vele tekerni a földet, mint egy fonálgombolyagot?

Ha van aki erre válaszolni tud, bárhová elviszünk egy tálca sört cserébe!