Biztos sokan ismeritek azt az érzést, amikor hosszú idő után hazatértek. Az jó tud lenni! Persze sokszor szkeptikusak vagyunk, várjuk is meg nem is, félünk a hiányérzettől, miközben örülünk, hogy újra nekieshetünk a sok tennivalónak. De mindig van egy pont, amikor vissza kell állni, feltenni a „hogyan tovább?”-ot és ez képes akár egy -vagy több- lavinát is elindítani az ember fejében…

Mi mindig ahhoz szoktuk hasonlítani ezt a feelinget, mint amikor gyerekként véget ért a tábor és hazaértünk. Én volt, hogy sírtam, mert akkora űrt éreztem magamban, pedig általában egy hétnél nem tartottak tovább a táborok, de akkor is… Azalatt az egy hét alatt kialakultak szokások, az új programok és mindenekelőtt a barátok társasága felért egy Föld körüli utazással. Kiszakadni a megszokott környezetből, belevágni az ismeretlenbe és aztán hazatérni sokkal többel, mint amit vártál, belépni az üres lakásba, letenni a cuccokat és „visszaállni normális üzemmódba”, na az tud ijesztő lenni. Aztán pár perc múlva, újra otthon érzed jól magad, kiválogatod a szennyest, beraksz egy mosást, csinálsz egy meleg teát, leülsz a nappaliba, illetve leülnél, de szívesebben kapcsolod be a gépet, hogy feltöltsd az utazás alatt készített képeket, hogy viszont láthasd. Bár aznap még ott voltál, már most olyan távolinak és régmúltnak tűnnek a képeken visszaköszönt emlékek. –

Meglátni a már jól ismert környezetet, magyarul olvasni a reklámtáblákat olyan örömmel töltöttek el bennünket, hogy magunk is meglepődtünk. Aztán beérve a városba, lépésbe haladni, nézni az emberek mindent eláruló arcát a villamoson, hamar visszazökkenthetett volna, de nem. Álltuk a sarat, hisz csak mosolyogtunk, mert hamarosan újra láthattuk a szeretteinket, lefürödhettünk meleg vízzel, a saját ágyunkban alhattunk, ami nem mozgott a szél miatt. Ezek mind boldogsággal töltöttek el minket, több napig is. A december nagyjából abból állt, hogy folyamatosan ettünk (most már biztossá vált, hogy a szülői koszt mellett esélyünk sincs tartani a súlyunkat), képeket válogattunk, találkoztunk a barátainkkal, újra képeket válogattunk, töltődtünk számunkra kedves helyeken, majd a folyamatos evést felváltotta a karácsonyi hízókúra, miközben képeket mutogattunk.

Miután többedszerre beszéltünk az utazásunkról, kezdtünk rájönni, hogy igazából hiába próbálunk mindent elmesélni, azt nem lehet. Úgysem lehet elmesélni sem szavakkal, sem képekkel, sem videókkal azt, ami velünk történt az elmúlt hónapokban. Nem tudjuk úgy előadni, elmesélni, hogy mindenki megérezhesse azt az életérzést. Félreértés ne essék, ezek nem csak a jó dolgokra vonatkoznak, voltak bőven negatív élményeink is, de így van ez mindennel… amíg nem próbáltad, nem tudod, hogy milyen. Valahogy ezt éreztük a másik félen is, hogy ő sem tud mit kezdeni ezzel az egésszel. Érdekli is meg nem is, el tudja képzelni magát, ahogy lakóautóval kocsikázik, de van aki rosszul lenne az egésztől. Persze a jó kérdéseknek mindig örültünk, de ezeknek is vége lett egyszer. Míg otthon látszólag megállt az idő, mindenki csinálja a dolgát, bennünk más lett valami, ami olykor kívülállóvá tesz minket. Ez sem különleges, hisz bárki, aki kiszakad egy megszokott környezetből, majd visszatér oda, neki sem lesz már ugyanaz. Van aki ezt felfedezi, a helyén tudja kezelni, rendbe rakja magában és folytatja ott ahol abbahagyta. Ez tök jó. A különbség talán az lehet, hogy van aki ugyanúgy átrágja magát ezeken, de változtat, máshogy áll már ugyanazokhoz a dolgokhoz. Bár még nem álltunk át, hisz most is utazunk, még nem kerültünk vissza az utazás előtti életünkbe, de remélem, hogy sikerül másként látnunk majd a világot. Hozzáteszem, elég könnyű volt visszaszokni a kényelemhez, a megfelelő komforthoz. Egyik napról a másikra az vált természetessé…. asszimilálódni könnyű, de belül tudjuk, hogy mi (még?) nem szeretnénk beállni a sorba.

Beköszöntött az új év, mi meg úgy elkényelmesedtünk, hogy azalatt a három hét alatt semmit sem kezdtünk a lakóautónkkal. Januárban már idejét éreztük annak, hogy szervizeltessük a kocsit, megnézessük a fűtést, hogy kicsit kipofozzuk, javítsunk egy-két dolgon. Az időjárás előrejelzések azonban nem buzdítottak minket indulásra, még Szicíliában is -1 fok volt január második hetében, pedig mi előzetesen január közepén szerettünk volna indulni… beláttuk, hogy megfagyni nincs értelme. Úgy döntöttünk, hogy nem javíttatjuk meg fűtést a kocsiban, helyette az erre szánt pénzből elutazunk egy kicsit melegebb éghajlatra. Így kötöttünk ki Tenerife szigetén, s töltöttünk el 8 csodás napot. (erről majd írunk egy külön posztot). Visszatérve a melegből a hidegbe, még mindig nem éreztük az indulás szelét, de legalább már elkezdtünk ügyködni a kocsin.

Először is nagytakarítást kellett végezni… bár fotók nem készültek, de csoda, hogy mennyire nem zavart minket, hogy ilyen kosz van. Miután letudtuk a kötelezőt, jöhettek az új energiatakarékos LED világítások, a tisztasági festések, most kicsit több kékkel. Lett kukánk, aminek hihetetlenül örülünk. Eddig csak a kukászsákot pakolgattuk egyik sarokból a másikba, most viszont, újonnan festett, zárható fedelű kukánk van. Ami még komfortosabbá tette a lakóautónkat, azok a sötétítő-hőszigetelő elemek. Valamint lett növényünk, több kosarunk és dobozunk, Így kevésbé dülöngélnek a konyhai egységek. A kocsi szépítgetése mellett körvonalazódni látszott az útvonalunk is. Most addig jutottunk a tervezgetésben, hogy nyomtattunk ki térképeket a látogatni kívánt országokról, de előre most sem néztünk ki helyeket. Megvan annak a varázsa, hogy csak egy héttel azelőtt találjuk ki, mit csináljunk a következő országban, amit mi szeretünk.
Most, hogy újra úton vagyunk, már ez is másabb, mint először. Nagy volt az izgalom, nagy a kíváncsiságunk és a világot látni vágyásunk, de mostanra ez már sokkal természetesebb. Ahogy átestünk az első éjszakán, elfogyasztottuk az első reggelinket, beágyaztunk, becsuktuk az ágyat, elkezdett újra úgy pezsegni bennünk valami. Ugyanolyan könnyű volt ebbe az életbe visszaállni, mint hazatérni decemberben.