Vizesblokk

Az idei húsvét nekünk nem a sonkáról, a friss zöldségekről, a tojásfestésről és a locsolkodásról szólt. Sikerült egy abszolút hagyományoktól mentes húsvétot tartanunk. Azért a hervadás veszélye nem állt fenn, az meg lett oldva.

Elhagyva a gyönyörű török tengerpartot, meglátogattuk a Saklikent Nemzeti Parkot. Az a hír járta, hogy itt jókat lehet kirándulni a kanyonban egy kis vízben sétálás után. Felvettük a túraruhánkat, bepakoltunk a hátizsákba és nagy boldogan nekivágtunk a kanyonnak. A minimális összegű belépő után kiépített szakaszon lehetett haladni a szikla oldalán, a sebes sodrású víz felett. Alig 50 méter után azonban megtorpantunk. Realizáltuk, hogy a folyó igen csak túllépte saját medrét, a kanyonban jó 5 méteres szélességben hömpölyög a víz, nem túl emberbarát sebességgel.

Az öltözékünk nem volt épp a legtökéletesebb. Túracipő helyett jobb lett volna a vizicipőnket hozni, túra öltözék helyett fürdőruhát viselni. Egy 10 fős csoport védősisakban, egymásba kapaszkodva, túravezetővel szelték át a folyót keresztbe. Bár nem azonnal, de végül meggyőztük magunkat, hogy menjünk mi is! Szerencsénkre ingyen lehetett választani vizicipőt és nekivágni a folyónak. A folyó vize igen csak hideg volt, pár perc alatt átfagyott a lábunk, de megszoktuk, mentünk tovább. A táskába sikerült bepakolni a cipőnket és minden értékünket. Érthető okok miatt ez Davor hátára került. A védősisakot nem találtuk indokoltnak, főleg, mert ahogy láttuk, bizonyos volt, hogy ez a kirándulás nem fog sokáig tartani. Összekapaszkodtunk. Az első kisebb szakasz volt a legrosszabb. A víz iszonyat erővel zúdult le a kis kövekről, a folyó mederben lévő kövek véletlenül sem voltak egyforma nagyságúak, és szerettek szanaszéjjel lecövekelni.
Az első ijedtség után, ismét megálltunk tanakodni. A túlpart jó 5-6 méterre volt, ha nem látjuk, hogy előttünk már átmentek és nem merültek el a fejük búbjáig, kétlem, hogy megpróbáljuk. De mivel láttuk, hát hajtott minket az adrenalin. Annyit álldogáltunk egyik lábunkról a másikra, míg utol nem ért minket egy fiatal török pár, akik igen szórakozottak voltak, és úgy tűnt a világ legbulisabb dolgának tartják, hogy átkeljenek a jéghideg, erős sodrású vízen. Összekapaszkodtunk – immáron négyen- és elindultunk. Wuhu! Nagyon erős volt a sodrás, de a csapatszellem és a váratlan adrenalinlöket áthajtott minket a túlpartra. Pár perc alatt mi lettünk a legjobban összekovácsolt csapat, pedig még egymás nyelvét sem beszéltük! Hatalmas nevetések és káromkodások közepette cikáztunk egyik parttól a másikig. Időközben én derékig eláztam, a törökök elhagyták a papucsukat, illetve csak az egyik felüket, de belátták egy papuccsal nem sokra mennek, így levették és leúsztatták a másik párt is. A könnyes búcsú elmaradt, helyette őszinte kacajok törtek fel mindannyiunkból.

Ha jól emlékszem három folyóátkelésünk volt, utána beláttuk, hogy nincs értelme tovább haladni, mert a helyzet nem lesz jobb, és a partszakaszok is igen csekély méretűekké válnak. Valahol mindenki tudta, hogy ennek alapból semmi értelme nincs, de mégis, életem eddigi legadrenalindúsabb élményévé vált ez a kaland. Készült közös fotó, ők jó török lévén elszívtak egy cigit, majd már rutinos folyóátkelőként visszatértünk a szárazföldre.

A nemzeti park mellett eszméletlenül hangulatos helyek voltak, nem tudtunk ellenállni. Szökőkút, patak, hintaágy, földön hempergés. A gyors átöltözés után már le is huppantunk a matracokkal kipárnázott helyre, hogy elfogyasszunk néhány baklavát és egy meleg teát a kacsák társaságában.

Akkora lendületet adott ez a vizes történet, hogy elkocsikáztunk a 2 km-re lévő vízeséshez is, levezetésképpen. Háh! A jegyszedő fiú a bejáratnál fordított vissza minket, hogy jobb lenne, ha papucsban, vagy vízálló cipőben mennénk a vízeséshez, mert bizony előfordulhat, hogy térdig is el fogunk merülni. Kis rásegítéssel ugyan, de másodszorra már igyekeztünk az alkalomhoz illő ruhában megjelenni.

Ügyesek ezek a törökök, hogy nem csinálnak végig kiépített útvonalat, azzal is növelve az élményt, hogy a patakban felfelé sétálva kell eljutni a vízeséshez. Egy-két tákolt lépcső segíti belőni az útvonalat, de egyébként rá van bízva mindenkire, hogy a köveken lépkedve, vagy térdig elmerülve teszi meg a kb 300 méteres távot. A Gizlikent Selalesi vizesés hangja már messziről hallatszik, de csak a végső kanyarban válik láthatóvá. Ha már fürdőruha volt rajtunk, be is álltunk alá. Davi felmérte a terepet, aztán én is odamerészkedtem. Ugye, mondtam, hogy nem hervadok el?

Ennyi vizes élmény után az ember még könnyebben megéhezik, mi meg pláne. Ha nem lett volna elég hangulatos az előző hely, a fákra épített teraszos helyek még tovább fokozták azt. A lombkorona szinten vacsorázni, nem kis élmény volt.

Bár az utolsó vízhez köthető történet nem húsvétkor volt, mégis ahhoz, hogy teljes legyen a kép, megosztjuk veletek. A paradicsom földeken túl, az Aspendos színház után, kanyarog egy csodaszép színű folyó a Köprülü kanyonban. A folyó szomszédságában töltött este után másnap közelebbről is megismerkedtünk vele.

Köprücay folyó

Végigkocsikáztunk a part mentén, majd kicsit magára hagyva az autót két lábon is mászkáltunk a túlparton. Egy kedves, jó beszélőkéjű török ember egyszer csak elkapott minket és nagy buzgón invitálni kezdett a rafting túrájára. Először nem igazán hajlottunk rá, de egyre lejjebb ment az ár, és végül úgy döntöttünk, hogy miért is ne? Nem sietünk sehova.

Az emberünk megmutatta a főhadiszállást, otthagyhattuk a kocsit, majd lapátot és védősisakot nyomott a kezünkbe. A teljes csapat három osztrákkal vált teljessé. Kapitányunk az egy-két kulcsszón kívül leginkább csak törökül beszélt. Ez azonban nem zavart minket, a „lálá-lóló” kántálása egységgé kovácsolt minket, a mélyen búgó török dallamok pedig csak hozzáadtak az élményhez. Nagyon szuper volt! Tuti, hogy nem utoljára kapaszkodtunk így a csónak oldalán lévő gumikötélbe.