Ottomán házak nyomában
Elhagyva a Fekete-tenger partjait, kicsit megint az ország belseje felé kezdtünk haladni. Az Ankarától nem messze lévő Safranboluba igyekeztünk. Ez a város, még ma is a régi ottomán vonásokat viseli. Hogy az milyen is? Igényes, szép, fehér házak, sötét ablak és ajtókeretekkel, látszó gerendákkal. A szorosan egymás mellett lévő házakat itt-ott megbolondítják az épület vonalát megtörő kiállások. Érkezésünkkor a városban alig voltak rajtunk kívül, csak néhány helyi és egy- már előző nap is látott- ázsiai csoport. Az idő kicsit borús, felhős és leginkább füllesztő, oxigén után kapkodós volt.
Az óvárosi részben ingyenes városnéző sétákat tartanak a kutyák. Akarva, akaratlanul ott teremnek, már messziről érzik ha valaki látogatóba jött az ő városukba. Az utcákat ellepik az árusok és ha valaki épp nem árul valamit, akkor biztos, hogy helyette szívélyesen invitál be téged egy török finomságra és természetesen egy-két teára.
Az óvároson kívül is látható egy-két ottomán vonalakat viselő ház, de az óvárosban jellemző igazán, ezért sétálgattunk inkább mi is itt. A város azonban nem csak a szép házakról szól, ezeken túl más programokkal is vonzza a turistákat Safranbolu és környéke. Nem messze a város zajától egy kanyonban találtuk magunkat. Itt megörültünk, mert nem is számítottunk arra, hogy lehetőségünk lesz egyet kirándulni a völgyben. Újabb nem várt meglepetés, ezeket szeretjük igazán! A kanyon útvonala egy viadukt lábánál kezdődött. Míg az elején kiépített fa lépcsők és lécek mutatják az utat, később átkelve a szabadon legelésző lovak telephelyén, a csörgedező patak mentén haladt tovább az utunk. A patakon átkelve végül kijutottunk a kertvárosi részhez, így inkább visszakanyarodtunk, hogy megint közel érezhessük magunkat a természethez.
A kanyon látványában felülről is lehet gyönyörködni, ugyanis egy „ kristály terasz” névre keresztelt kilátóhely várja az érdeklődőket. Az építmény érdekessége, hogy üvegből van megcsinálva, tehát azt feltételeztük, hogy le fogunk látni a mélybe. Ez sajnos- vagy nem sajnos- már nem igaz, mert a sok kosz ezt már nem teszi lehetővé. A kivilágított verziója, azért némiképp kárpótolt minket, főleg egy szolid vacsora mellett, ahol a kedvenc török édességünket, a künefét pár gombóc vanília fagylalttal tálalták.
Ügyesen ki van itt találva minden! Bár az internet csak a teraszra hívja fel a figyelmet, mi azért tök boldogok lettünk, hogy sétálni is tudtunk és még egy kis vidámság is belefért az esti programba. Alig 100 méterre egy fejjel lefelé épült ház hívogatja az arra járókat. Az egész nagyon mulatságos, és még a belépő díjat beszedő fiú is a segítségünkre volt a képek készítésénél. Ezek a belépőárak egyébként kb 500Ft között mozognak.
Safranbolu szomszédságában egy szintén ottomán házakról elhíresült faluba is elnéztünk, Yörük köybe. Kicsit szellemváros jellege volt a helynek, embert nem lehetett látni, csak néhány macskát és persze az út közepén heverő óriási kutyákat. Ez a picike kis falu, tényleg két utcából állt, kb 15perc alatt be lehetett járni- persze komótos, kényelmes tempóban. Itt már nem nyüzsögtek a bazárok, csak egy étkezde volt, ahova végül be is tértünk.
A helyi gözleme és forró cay tökéletes választás volt. A gözleme egy tortillához hasonlitható vékony lepényféle, amit megkennek mindenfélével, lehet az krumpli, sajt, hús vagy padlizsán. Kicsit összetekerik, öntenek rá olvasztott vajat és kézzel eszik. Innivalónak meg ott van a jól bevált fekete tea. Egy főnek ez a menü kb 800 Ft és közben nagyon jól laksz. Ez a hely megint egy családi biznisz volt, sok ilyennel találkozunk. A szakács mama miután kihozta az ennivalót legalább 5 percenként bejött, ránk nézett és mindig próbált valamit mondani, vagy angolul, vagy törökül. Ezek a „beszélgetések” leginkább a non verbális kommunikációs készségünket fejlesztik. Mutogatás, és sok-sok mosoly. Kedves volt, és még közös hangzású szavakat is találtunk, mint például a „kapu”. Jóllakottan kocsiba pattantunk és elindultunk egy kis ankarai kitérővel Eskisehir felé.
Eskisehir egy negyede, Odunpazari házai megszínesítettek az eddig látott ottomán házakról kialakított véleményünket. Itt nyoma sincs a letisztul fehér-fekete kombinációnak, ezzel szemben a sárgától kezdve, kék, rózsaszín és zöld házak kavalkádja deríti jókedvre az embereket, még szakadó esőben is. Mi már csak tudjuk.
Eskisehir nagy város, kb 800 ezren laknak benne. Ezt az egy kis negyedet leszámítva a város többi része nagyon európai. Igényes, modern társasházak, a már megszokottnak mondható ápolt, zöld környezettel. Amellett, hogy megnéztük a színes házakat, volt még bizony egy-két húzóerő, ami idevonzott minket. A Disney- mesékbe illő kastélyt és a kalózok által kormányzott hajót mindenképp látnunk-látnom- kellett. Ezek a város szélén lévő Sazova parkban találhatóak, ami egyébként egy gyerekek számára kialakított park. Tényleg olyan ez a kastély, mint a Disney mesék elején megjelenő. A hajó meg még vagányabb és meseszerűbb volt, mint azt gondoltuk volna. Mind a kastélyba, mind a hajóba be lehet menni, potom összegekért. A területen több helyen elszórtan vannak mászókák, hinták, csúszdák, nagy mesefigurák. A nagy zöld placc közepén pedig ott egy tó, amit körbe is lehet sétálni. Gyerekkel vagy anélkül, mindenképp jó móka eltölteni itt egy kis időt, kiélvezni a gyermeki éneteket.
világjáróshake 