Egyszer volt, hol nem volt, a Fekete-tengeren is túl
A nevével ellentétben nem fekete (pedig milyen érdekes lenne!), hanem egy újabb nagy kékség, aminek a partjai mentén egy hétig kocsikáztunk. Ha valaki homokos tengerpartra, part menti sétányokra, koktélbárokra és éttermekre vágyik, akkor ne jöjjön a Fekete-tengerhez, mert itt a törököknél a part legnagyobb részén nem ez volt a szempont. Bezzeg Dél-Törökországban, ott aztán lehet válogatni a szebbnél szebb tengerpartok és a kis hangulatos városok között. Északon magunk sem tudtuk mire számítsunk, de miután realizáltuk a helyzetet, a partoktól messzebb is elkezdtünk nézelődni.
Sajnos beigazolódtak a vészjósló időjárási előrejelzések és valóban, a Fekete-tenger partvidékén naponta esik. Mi az hogy, egy este kivételével minden éjjel vihar tombolt, majd megjelentek a csillagok, mintha mi sem történt volna! Pedig azért bő egy hetet itt töltöttünk és mégis, ezalatt sem változott a helyzet.
Azt már megszoktuk, hogy akárhányszor kitaláljuk, hogy kirándulunk egyet, biztosan esni fog. Így volt ez a hegy oldalába épített Sumela monostor látogatásánál is. Az ide vezető út utolsó 500 métere fizetős volt, de legalább a parkolásért nem kellett még pluszba fizetni. Először nekiindultunk nagy lendületettel a hegybe vájt lépcsők felé, de az első lépcsőfokig sem jutottunk, mert le volt zárva. Nem volt mit tenni, az autóúton kezdtünk el felsétálni.
Ez is zárva volt az autós forgalom számára, legalábbis mi ezt gondoltuk a török tiltó táblákat nézve. Mégis még félúton sem voltunk, amikor egy török autóban ülő fiatal pár megállt mellettünk, beinvitált minket és felvittek a kolostorig. Vagyis addig a szintig, mert utána már csak gyalog lehetett közlekedni az útfelújítások miatt. Már befordultunk a célegyenesbe amikor egy tábla fogadott minket, hogy a kolostort is renoválják, ezért nem lehet jobban megközelíteni.
Volt egy mindent elmondó összenézésünk… ezt bizony már lent is kiírhatták volna. Lefelé már az erdőn keresztül tudtunk haladni, így legalább volt kirándulós élményünk is. A monostor lentről és az általunk is megközelitett másik mecsetből is jól látható volt, így még lezárt állapotában is megérte a sétát ez a látnivaló.
Az egyik legmegkapóbb észak-törökországi látvány Rize környékén a domboldalakon libasorba gömbölyödő tea bokrok voltak. Annyira szépek, ahogy ritmusosan a táj vonalait követve zöld pamacsként díszítik a domborzatot.
A törökök nagy tea ivók, mi pedig nagyon megszerettük ezt a szokásukat. Nem hagyhattuk ki a már jól ismert ízt és ittunk egy-egy pohárral a Ziraat tea- és botanikus kertben, ahová a helyiek mind elemózsiával érkeztek és kancsó számra rendelték a frissítő nedűt. Innen több kilométeren keresztül láthatóak a teaföldek, a tenger és Rizére is szép panoráma nyílik.
A tea bokrok annyira elvarázsoltak minket, hogy a tengerparti út helyett tettünk egy szűk órás kitérőt a kis falvak között, ahol furcsa módon csak az asszonyok cipelték a hátukon a tea leveleket nagy zsákokban, a férfiak pedig mind az út menti teázókban üldögéltek.
A partokat ugyancsak elhagyva nem bírtunk magunkkal és próbára téve a furgonunkat, elindultunk fel a hegyekbe, célba vettünk egy tengerszem köré épült kis városkát. Uzungöl a 1090 méteres magasságával kellemes kis hely. Az elénk táruló táj nyugalmat árasztott. Néhol még havas sipkát viselő hegyekből zubogó folyó táplálja a könnyen körbesétálható tavat.
A hegyek hűsítik a levegőt, török dallamok hangját viszi a víz, miközben az ember nem tudja, hogy hova kapja a fejét, a finom illatok után kutatva. A tó fölött magasodik egy kilátó, ahonnan belátható az egész terület. Egy napos kikapcsolódásnak tökéletes hely. Valószínűleg lehet kirándulgatni is, ha valaki nálunk jobban utánajár a lehetőségeknek. Van minden, amire egy turistának szükséges lehet, éttermek, bazársorok, teázók a domboldalban, de ha mégis kedvet kapnál a jó török szokáshoz és magad sütögetnél, természetesen arra is van mód.
Egy másik alkalommal még följebb merészkedtünk és kikötöttünk egy alpesi tájat idéző fennsíkon. Az út hol a folyó egyik, hol a másik oldalán kanyarog felfelé, ami mentén több megállóhely van, ahol mindenki kedvére sütöget, pihenget vagy épp játszik. Mi felmentünk az Ayder-fennsíkig és ott tettünk egy nagy sétát.
Még följebb szerettünk volna merészkedni, de sem az autót nem szerettük volna kitenni egy 11 km-es hegymenetnek a földes úton, sem a saját lelki nyugalmunkat nem szerettük volna felzaklatni. Lehettünk volna Ausztriában is, vagy Svájc egyik zöldellő domboldalán, bár ezek a vidékek még arra várnak, hogy felfedezzük őket.
A fennsíkkal egy vonalban, de a Kackar-hegy túloldalán egy sziklán magasodik Zilkale vára egy gyönyörű völgyben. Egészen mesebeli kép, ahogy a fákkal benőtt hegyvidéken áll a szürke vár, a távolban fehér hegyek magasodnak a kék égboltba nyúlva. Kicsit giccs, de azért elviseltük a látványt. Ez is csak egy kis kitérő volt, egy pici szösszenet az egyik errefelé töltött napunkból.
Ha 4 kerék meghajtású autónk lenne, ami jobban bírja a rossz földutakat is, akkor felmentünk volna megint csak egy tengerszemhez, de ez meghiúsult, mert az úton már majdnem darabokra esett a lakóterünk. Kárpótlásul láttunk egy félig megfagyott vízesést, olvadozó hótömeggel az oldalán, mielőtt visszafordultunk a part felé vezető útra.
Sorba haladtunk el a kis- és nagyvárosok mellett a tengerparti úton, de nem sokhoz kaptunk kedvet. Azért volt egy városka, amit szívesen megnéztünk! Sinop egy félszigeten terül el, kicsi, aranyos, nekünk való. Nagy tengeri élet, kiépített parti sétány, éttermek, parkok, várfal, sétáló utcák bazárokkal, játszótér. Ha valaki erre járna, ne hagyja ki! Azt persze nem tudjuk garantálni, hogy másokat is meghív egy kedves idős bácsi egy szezámmagos perecre a parton, mint minket, de ki tudja!
A várostól Keletre lévő partok pedig varázslatosak, főleg ha valaki még egy estét is el tud tölteni itt a guruló otthonával!
világjáróshake 