Valamiért eddig alig írtunk Észak-Spanyolországról, pedig bőven rajta van a top listánkon a látottak és az élmények miatt. Jártunk lélegzetelállító tengerpartokon, hatalmas cseppkőbarlangban, havas fennsíkokon, színes fák erdelyében, szigetnyúlványon lévő templomnál, kőből épült városokban, halászfalukban, vöröslő hegyek között, a zarándokok fővárosában, tengerszemeknél és vízparti sziklakatedrálisoknál.

Ez utóbbival folytatnám is Spanyolország óceán felőli részén szerzett élményeinket, mert itt a korábbiakhoz képest szokatlanabbul sikerült átélni a látottakat. Késő délután érkeztünk meg a Playa de las Catedrales partra, ami nagy turista célpontnak számít, mert apálykor a parton a partfalról a vízbe nyúló kő ívek alatt sétálgathatunk. Mi persze dagályra érkeztünk, és már erősen szürkület volt mikor majdnem pont egy éve november elején megérkeztünk a part menti parkolóba. Persze szerencsét próbáltunk, de hiába, mert nem találtuk elsőre a várva várt íveket, és kezdett hideg is lenni, így visszavonulót fújtunk a furgonba.

Sokszor hálálkodtunk már, hogy van egy guruló lakásunk, és ez most is jól jött, mert így egyből a parton ébredtünk, és túl voltunk a vízparti sétán, mire megérkezett az első turistákkal teli busz.

Az ébresztőnk az üvöltő szél volt, és a reggeli után is egész délelőtt a társunk maradt. A partra leérve alig tudtunk egy helyben megállni a lábunkon, olyan ereje volt a szélnek, és a vizet is olyan lendülettel tolta a partra, hogy néha szaladnunk kellett, el ne ázzunk. Napsütésben már jobban tájékozódtunk, de így sem láttuk a sziklakatedrálist a szárazon elérhető partszakaszon, ezért nézelődni kezdtünk. Találtunk egy járatot, ahol a köveken ugrálva sikerült szárazon eljutnunk egy újabb homokos partszakaszra, ami a part mentén nem ment volna ekkora hullámok mellett. Onnan már látni lehetett az sziklaíveket, de csak a vízen keresztül juthattunk volna oda.

Nem volt meleg egyáltalán, és az óceán vize sem hívogatott fürdésre, de tudtam, hogy a furgonban van még váltás ruhám, így levettem a cipőt, zoknit, felhajtottam a nadrágom szárát a térdemig, és beleléptem a vízbe. Kata még pont időben szólt, hogy talán a zsebeimet is ürítsem ki, hátha felcsap egy hullám, mert amint a tárcám és a kocsikulcsot is odaadtam, két lépés után derékig süllyedtem a vízbe. Innen már nem volt visszaút, bár a hől majdnem begörcsölt a lábam. Reménykedtem, hogy nem lesz már mélyebb a víz, és szerencsém is lett, ha aderékig elázást annak lehet tekinteni. Amikor már csak a térdemig ért a víz, elkezdtem a szárazabb homok felé szaladni, és hirtelen a “katedrálisban” találtam magam. Katát már nem láttam, csak a partfalaknak támaszkodó gótikus templomok támíveit idéző sziklaformációkat.

Fotózás közben azon kaptam magam, hogy egyre emelkedik a vízszint, és ha jót akarok magamnak, akkor el kell indulnom a partfal felé. A szél erősebb lett a vártnál, és egy szobányi területen kívül benyomta a vizet a sziklák alá, de én időben beértem a sarokba. Egy-két széllökés után a víz kicsit lejjebb vonult, és nem vágytam az újabb szorult helyzetre, úgyhogy elkezdtem igyekezni Kata felé, aki szegény már nagyon izgult, hogy percek óta nem látott, mióta eltűntem a sziklák mögött. Visszafelé kicsit más útvonalat választottam, és amikor visszavonult egy hullám, sikerült úgy átszaladnom a vizen, hogy csak térdig érő szakaszban gázoltam. Bár nem láttuk mindketten azt, amiért jöttünk, úgy éreztük, hogy a küldetés teljesítve, jobb ha elindulunk visszafelé. Nekem már könnyű dolgom volt, mert mezítláb derékig vízesen nem kellett arra figyelnem, hogy hova lépjek.

Amint visszaértünk a hasadékon, már egy sor turista állt a vízparton fényképezkedve, de egyikük sem szánta rá magát, hogy tovább induljon. Őket nem várta az otthonuk a parton, ahol kényelmesen át tudnak öltözni, főzhetnek egy forrő teát, bekaphatnak pár falatot, és végigdőlhetnek az ágyon a képeket visszanézve…