Egy felejthetetlen nap
Egy 10%-os dőlésszögben töltött éjszakai pihenőnek a spanyol tehenek kolompolása vetett véget. A reggel reményekkel telin indult, ugyanis az időjárás előrejelzés korrektnek bizonyult. Már reggel is sütött a Nap, kellemes idő volt. Végre! A távolban fel-feltűntek a havas hegycsúcsok. Hát nem akartuk megváratni őket, el is indultunk a kitáblázott Picos de Europa felé. Már az útvonal is nagyon szép volt, itt láttunk először színekbe öltözött fákat, amikhez jól passzoltak a fehér sapkát húzott hegyek. Az ősztél az új kedvenc hónapunk.
Nem igazán gondoltuk volna, hogy ekkora tömeg lesz, de úgy látszik, más is ki akarta használni a jó időt. A tömeg ellenére egész hamar sikerült leparkolnunk és már ropogott is a hó a lábunk alatt. Gondoltuk nekiindulunk a hegynek, csak egy kicsit, mert már rég voltunk ilyen magaslatokon. Menet közben észrevettük, hogy lanofka viszi fel az embereket a hegy tetejére. A hosszú sétánkból rövid séta lett és elindultunk megnézni, hogy szám szerint hányan is szeretnének feljutni a hegytetőre. Hát baromi sokan… Ez segített abban, hogy inkább útnak eredjünk és az előre kinézett útvonalon haladva a hegyekben lévő tavakhoz menjünk, minthogy itt várjunk, ki tudja mennyit. Szerettük volna maximálisan kihasználni a jó időt, és inkább több helyre eljutni.
Kisvártatva újabb hegy lábánál találtuk magunkat, amit megint meg kellett hódítania a kocsinak. Nekilódultunk a hegyeknek, kanyarogtunk a nem túl széles utakon amikor gondoltunk egyet és félreálltunk, hogy Davi is többet lásson, és hogy a remek kocsiból készült homályos és félrecsúszott képek helyett legyenek jó képek is. Jól esett kicsit kinyújtózni és süttetni magunkat a Napon, de hamar visszaültünk a kocsiba, hisz még nagy út állt előttünk. Na igen, ekkor történt a meglepetés. A kocsi úgy döntött, hogy nem engedi magát sebességbe rakni, úgy felhevült, igy ott álltunk az út közepén kérdőn nézve egymásra, hogy na, és akkor most mi van? Davi minden erejét összeszedte és végül sikerült beállítania a sebességváltót és gyorsan vissza is gurultunk a megállóhelyhez. Visszagurultunk kb 2 métert, de akkor az a 2 méter a világ legfontosabb 2 métere volt számunkra. Na ez pont nem hiányzott. Ott álltunk 1000 méteres magasságban egy nem induló autóval, ahol örülünk ha embert látunk. Túl sok reményünk nem volt, de abban bíztunk ha várunk egy keveset nyitott motorházzal, az segíthet.
Valószínűleg sokunknak voltak már olyan percei az életben, amikor úgy érezték, hogy na ezen a pár percen múlik minden. Nekünk ez olyan volt. Várni a legtanácsosabb és legdühítőbb egyben. Majd az idő segít, hányszor halljuk ezt. Aztán ki tudja miért, igazzá válik, a hegyi levegő megtette a hatását, és lehűtötte a kocsit. Az idegtépő várakozás közben megbeszéltük, hogy tanácsosabb ha inkább visszamegyünk és másik útvonalon közelítjük meg a fenti tavakat. Emellett szólt az is, hogy addig kb 18km-t ha jöttünk, és még legalább 5x ennyit kellett volna menni folyamatosan fölfelé, kanyarogva. Nem akartuk kikészíteni a kocsit, hát lejöttünk a hegyről és a völgyben kanyarogva folytattuk utunkat.
A napnak már jóval a felén túl voltunk, amikor végre megérkeztünk Covadongába, ahonnan fel lehet menni a hegyi tavakhoz. Persze mondanom sem kell, hogy ahogy befordultunk a körforgalomba, hogy felkanyarodjunk, egy rendőrbácsi integetett nagyban, hogy a-a, mi ide most nem mehetünk fel, mert tele van a fenti parkoló. Gondolhatjátok, hogy bosszúsak voltunk, de hát nem volt mit tenni. Így a kívánt program helyett megnéztük a hegyoldalba épített hús színű templomot. A templom és környéke esküvőre készülődött. Egész sokat vártunk egy ismeretlen menyasszonyra, de hát miért ne.
Furcsán éreztük magunkat túrabakancsban, túra ruhában, „illatosan”, miközben körömcipőben tipegtek mellettünk a legközelebbi divatházat kifosztó hölgyemények és uraságok. Megvolt a kontraszt. Lefelé sétálva a templomból azonban újra csillogni kezdett a szemünk, újra fel lehet kanyarodni a hegyi útra! Juhú, nyomás, ott a helyünk! Bár már fél 6 volt és tudtuk, hogy egy óra múlva sötétedik, azért belevágtunk.
Emlékeztek arra, amikor azt írtam, hogy kímélni akartuk a kocsit? Na, hát ez egyáltalán nem jött össze. Legalább olyan kanyargós és meredek volt az út, mint azelőtt, de itt nagyobb volt az izgalomfaktor, mert természetesen az út szélessége leginkább másfél kocsis volt, mint kettő. A kocsi azonban hősiesen bírta. Már azt hittük, hogy ennél nem mehetünk feljebb, amikor egy újabb kanyarban még legalább egy hegynyi magasságú út állt előttünk. A végállomás előtt volt egy kisebb parkoló. Itt megálltunk, kinyitottuk a motorháztetőt, pihentettük a kocsit, mi meg azt se tudtuk hova nézzünk, olyan gyönyörű volt. Végül minden szuperül alakult, mert naplementekor voltunk a kilátóban és nagyon szép fények voltak.
Azt azonban tudtuk, hogy tovább kell mennünk, mert nagyon kacsintottak ránk a havas hegycsúcsok, és mi nem tudtunk ellenállni nekik. Pár jobb-bal kanyar, egy-két sikoly, és szembecsukósdi után végre megérkeztünk. Nem jó érzés egy ekkora autóban ülni és a nagy semmit látni magad alatt, úgy, hogy kb centik választanak el attól, hogy ne zuhanjunk a mélybe, miközben a szemközti sávban óriási kocsisor jön veled szemben. Nagy szerencse, hogy jó a sofőr. Felérve kicsit feszített tempóban de bejártuk a helyet, és mire felértünk a legjobb kilátópontra a legszebb helyen voltunk, amit eddig láttunk. Egyik irányba ott voltak a havas hegyek, amik tükröződnek a sima felszínű tavon, másik irányba pedig épp két hegy között látszanak a Nap sugarai és a végtelen felhőtömeg alattunk. Érzésre olyan volt, mintha a világ tetején lennénk, és talán ott is voltunk, a mi világunk tetején!
Hamar ránk sötétedett, de mi nem akartunk sietni. Lassan andalogtunk kéz a kézben, csak a Hold és a járókelő autók fénye mutatta az utat. Visszafelé már nyugodt szívvel autóztunk. Az a 11 km lefelé sokkal egyszerűbb volt, gyorsabb is. Szembe csak két autó jött és egy malac. Ja igen, mi lett volna szürreálisabb lezárása a napunknak, ha nem egy felfelé baktató malac a sötétben!
világjáróshake 