Színpompa a dombtetőn
Egészen véletlenül, mondhatni az utolsó pillanat előtt eggyel akadtunk erre a látnivalóra, amikor a főváros felé tartottunk. Már napok óta terveztük, hogy akkor aznap már Lisszabonban leszünk, aztán mégsem. Ez a nap sem lett az a nap. Ez a kis kitérő Sintra városába vitt minket, ahol a tucatnyi romkastély, várrom, katedrális közül mi egyet választottunk csak ki. A kastély egyébként egy hatalmas kertben rejtőzik el a maga kirívó színeivel. Hatalmas ős fák, egzotikus növények, kisebb patakok, tavak gazdagítják a környezetet. Több kilátópontot is kijelöltek, ahonnan visszanézve a fák erdejéből kikandikál a piros torony szomszédságában a sárga kupolával. Ha jól láttuk az erdő sűrűjében az udvari bolond épp a komornyiknak mesélt viccet egy pálmafa árnyékában.
Első ránézésre a kastély egy nagyon színes, túlspilázott, kicsit gumivárnak ható, csicsás folt a hegyen, de a valóságban sokkal klasszabb volt. Mintha egy élő mesekastélyba kerültünk volna, ahol mindenki királylány és királyfi. Mi legalábbis azok voltunk egy napra. Még az a sok ember se volt annyira zavaró, hisz mit ér egy ekkora kastély udvarnép nélkül?! Legyőztük az akadályokat, átvergődtünk mindenkin, megmásztuk a lépcsőfokokat, bemerészkedtünk a kastély rideg szobáiba, belestünk a festmények mögé, de kincset nem találtunk. Felfedeztünk minden rejtett és nem rejtett zugot, felmásztunk minden felmászható toronyba, csendkirályt játszottunk a templomban, de a hét fejű sárkánnyal nem találkoztunk. Nagyon vidám napunk volt! Hogy ez a helyszínnek, a beleképzelt mesevilágnak vagy a túlzott jó időnek volt köszönhető, az örök rejtély marad.
világjáróshake 