A PART
Az az igazság, hogy mi még sosem voltunk együtt a klasszikus értelemben nyaralni. Elég sok helyen jártunk már, de egyik utazásunkról sem mondható el, hogy az a tipikus „kifekszem a tengerpartra a homokba süttetni magam, mártózom a tengerben majd megint süttetem magam” szoros program lett volna egy napunk, vagy akár egy hetünk. Mígnem el nem érkezett ez a bizonyos nap, amikor pontosan erről szólt a napunk. Kis túlzással azért, mert inkább csak a délutánunk. Nem elhanyagolható tény, hogy nem a hotelből egy szál flipflop papucsba sétáltunk le a partra, hanem túracipőben, túrahátizsákkal kellett leereszkednünk a mélybe, hogy csinálhassuk a semmit. Szóval úgy a magunk módján csináltuk ezt is.
Gyönyörű türkizkék víz volt a part mellett, beljebb egyre sötétebb. Olyan látvány volt, mint amiket a filmekben vagy az interneten böngészve a „tengerpart” szóra keresve talál az ember. Fürdőruhára váltottuk a túrafelszerelésünket és már csapdostak is az Atlani-óceán hullámai. Nem volt meleg, de megszoktuk. Beljebb merészkedni nem mertünk, mert olyan ereje volt a hullámoknak, hogy a kis kavicsoktól majdhogynem kék-zöld foltos lett a lábunk. Miután lehűtöttük magunkat szépen kitérítettük a pokrócunkat, megebédeltünk majd jöhetett az édes semmittevés. Így teltek el a délután órái. Hol az egyik oldalunkon feküdtünk, hol a másikon. A Nap sugarai a késői ősz ellenére égették a bőrünket. Olyan jó volt itt feküdni csöndben, nyugalomban addig, amíg jól esik. Kacérkodtunk vele, hogy még egy körre bemerészkedjünk a vízbe, de mivel a Nap már lemenőben volt és még fel kellett másznunk a kocsihoz inkább összeszedelőzködtünk és kipirult arccal visszaindultunk.
Azért ez se rossz. Talán majd egyszer mi is szervezünk egy ilyen „semmitsecsinálós” nyaralást, amit biztos élveznénk. Ha rákerül a sor, majd megírjuk igazunk lett-e.
világjáróshake 