Kotori-öböl
Sokan mondták, hogy mindenképpen keressük fel a déliek fjordját, ha Montenegróban járunk, mert mesés hely. Mi mégis kétségekkel érkeztünk a horvát határ felől a borús időben, mert minden olyan szürke és szomorú volt ezen a kora tavaszi napon. Szerencsére másnapra a felhőkkel a kételyünk is elszállt. Bár a hegyek továbbra is a kopár arcukat mutatták, a tömegük lenyűgözővé tette őket, ahogy körbeölelik a Kotori-öblöt, főleg a kotori várrom tetejéről nézve, de ne szaladjunk ennyire előre.
Az öböl nyugati oldala mentén több helyen is megállhattunk volna az első montenegrói esténkre, mi mégis a GPS javaslatát követtük, így értünk el egy romos épület mellé Risan városa után. A partot céloztuk volna meg, de egy svájci lakóautó győzött, és mivel csak egy hely volt, mi fent ragadtunk az úthoz közelebb. Szerencsére az öbölre való kilátás innen sem hiányzott, így reggel kinézve az ablakon, majd lesétálva a partra egyből jól indult a napunk.
Perast felé vettük az irányt, hogy megnézzük a partról a két kis szigetet. Sajnos nem álltunk meg az első parkolónál, így végig kellett menni a part menti szűk úton, aminek az egyik felén kocsik parkoltak, a másikban meg jött a szembeforgalom. Nincs is jobb, mint manőverezgetéssel kezdeni a reggelt! Nagy nehezen mégis átértünk a túloldalra, letettük a kocsit, és a turistacsoportokkal szemben elindultunk várost nézni. Gyönyörűek a kőházak, de ez az egész környékre elmondható. A szigetekre nem mentünk át, bár több hajós is próbált elcsábítani minket, de erre a napra Kotor volt a fő attrakció.
Kotorba érve örömmel konstatáltuk, hogy a központtól távolabbi parkolók a szezonon kívül ingyenesek, így hamar le tudtuk tenni a guruló otthonunkat. Az óváros felé sétálva egyből kiszúrta a szemünket a hegy oldalában lévő várrom, de ekkor még nem tudtuk, hogy fel is mászunk rá, pedig így lett.
Kotor városa elragadó, akár a talajszintről, akár a hegyoldalról. A kőházak, a fa nyílászárók és zsalugáterek elég jól kiegészítik egymást.
Az egész város tele volt virágszálakkal szaladgáló nőkkel, ugyanis nők napján értünk ide. Az egyik kávézóban minden betérő női vendég egy szál virággal távozhatott. Sok volt a külföldi annak ellenére, hogy nemrég ért véget a tél, virágozni látszott a turizmus, de nem csak az, hanem a macskák is, akikkel tele van a város.
Miután körbejártuk a kikövezett utcákat, rátaláltunk a várromhoz vezető útra, és gondoltuk felmegyünk az első kilátóig, hogy jobban szemügyre vehessük a tájat. Annyira jó idő volt, és olyan szép volt a kilátás, hogy végül meg sem álltunk a romok tetejéig. Útközben elhaladtunk egy kápolna és a várfalak mellett, és fentről legeltethettük a szemünket a cseréptetők rengetegén, a kék vízen, a távoli hegyeken, és a hegyen kanyargó régi gyalogútra, amit még az Osztrák-Magyar Monarchia idején használtak.
Erre is át lehet menni a hegyeken a túloldalra, de azért mindennek van határa, inkább visszamentünk a városba, és megvettük életünk talán legfinomabb péksüteményeit. Szívesen megversenyeztetnénk egy portugál és egy montenegrói péket, és még szívesebben zsűriznénk őket, mert ilyen finom pékárukat máshol még nem ettünk.
Jóllakottan visszaültünk a kocsiba, és sajnos nem tanultunk a délelőtti hibánkból, mert az alagút helyett inkább megkerültük a parti úton a félszigetet, ami ugyancsak keskeny volt, parkoló autókkal és szembeforgalommal. Furgonnal ez az útvonal nem ajánlott, még szezonon kívül sem…
világjáróshake 