Mani,mani, mani, must be funny!
Ahogy az időjárás változik, úgy változik a mi aktivitásunk is napról-napra. Mostanában sokszor előfordul, hogy nem csak a zord időjárás miatt szorulunk az autóba, hanem azért is, mert élvezzük a nyugodt környezetet, azt, hogy nem kell sietnünk, hogy van időnk mindenre. Van, amikor magunkat is meglepve, de összejön minden. A szó jó értelmében. Ez a bejegyzés mindössze egy nap eseményeit meséli el a Mani-félszigeten.
Korán reggel ébredtünk, pedig nem is tudtuk, hogy milyen izgalmas nap vár ma ránk. Egy tengerpart mellett táboroztunk le, ahol többedmagunkkal töltöttük az éjszakát. Reggeli közben állati társaságunk is akadt, egy egész tehén csorda legelészett az autók között szlalomozva, bekukucskálva az emberek életterébe. Ritmusos, hangos kolompolás váltotta fel a tenger egyenletes morajlátást.
Nem messze tőlünk, a tengerbe ömlő szikla túloldalán az emberek sokasága elárulta, hogy ott bizony van valami, amit érdemes lehet megnézni. Először vonakodva, a nagyobb köveken egyensúlyozva leselkedtünk át, próbáltunk rájönni, hogy mi lehet ott – reméltük, hogy nem csak étterem. Az a sok ember, időről-időre eltűnt. Elnyelte őket a föld, de önszántukból. Bakancsot húztunk, meleg pulcsit kötöttünk magunkra és átvágtunk a szikla tetején, hogy minket is elnyeljen a föld. Egy cseppkőbarlangba keveredtünk, ahol kb. 1,5 km-en keresztül csónakáztunk. Vízről nézve ezeket, még látványosabb, érdekesebb élményt nyújtottak. A görög „kapitány”már biztos csukott szemmel is végig tudna menni a kanyargós útvonalon. Már majdnem tökéletesen manővereznek, de azért több helyen látszik, hogy a kék csónakok megfestették a köveket. A csend, a néha lecsöppenő cseppek, a félhomály, a görög ismeretterjesztés egész misztikussá tette a programot. A csónakból kilépve még egy rövid szakasz is várt ránk, amit már két lábon kellett megtenni.
Kiérve a barlangból, újra nyár volt! Visszamentünk az autóhoz és elindultunk, hogy felfedezzük Mani félszigetét. A táj egyre vadabbá vált, magas sziklákon kanyargott az út, miközben a csodakék víz hullámzott alattunk. A zöld minden árnyalata között egy-két színes virág bolondította meg az amúgy se csúnya látképet. Gondoltunk egyet és az ebédet egy hegy tetején fogyasztottuk el. Ránk fért már a testmozgás, még nem sok lehetőségünk akadt kirándulni, így ez a kis hegymenet jól esett.
Utána az egyik nagyobb kanyarban megálltunk és tettünk egy sétát egy mára már elhagyatott, romos kis városban. Régen nagy forgalma lehetett a városnak, legalábbis megérdemelte volna. Nagyon kis picike, de legalább annyira hangulatos. A kilátást pedig bármikor elfogadnánk a nappalinkból.
Lassan közeledett a félsziget vége, de oda bizony még ki kellett sétálni. Szeretjük az ilyen kis sétákat, amikor nem elég az autó ahhoz, hogy elérjük a célunkat. A széltől haragos tenger mellett haladtunk a vöröses, kövekkel nehezített úton. Könnyű volt gyorsabb tempót diktálni, mert a félsziget végén egy nagy világítótorony várt. Leültünk és csak néztük a vizet, próbáltuk kitalálni mikortól nem tudjuk, hogy a vizet vagy az eget látjuk. Keresd a horizontot című játék. Ezzel jól elszórakoztunk, de arra nem jöttünk rá, hogy az emberek hogyan jutnak fel a toronyba. Ajtó volt, de erőt fitogtatva sem tudtuk kinyitni. Lehet, hogy nem voltunk elég figyelmesek, vagy valami más lehet az ajtó nyitja.
Már lemenőben volt a Nap, amikor még visszafelé átszeltük a félsziget legmagasabbb pontját, majd elértünk egy hajóroncshoz, amit több éve sodort a víz a patra.
A hajóroncs váratott magára egy napot, de másnap első dolgunk volt kimenni a partra és elgyalogolni a hajóig. Már láttunk tó közepén lévő félig ellepett templomot, de hajóroncsot, ráadásul ilyen közelről még nem. Bár ez nem több árbócos fahajó volt, azért így is eléggé tetszett nekünk.
világjáróshake 