A dániai fehér sziklás élményeink úgy látszik nem maradtak annyiban, mert Franciaország északi partvidéke is sok káprázatos partszakaszt tartogatott a számunkra, a dánokhoz meglehetősen hasonló kőzetekkel a szirteken. Itt jóval hosszabb a fehér sziklák vidéke, így több helyen is megcsodálhattuk őket. Sőt, még az angliai párjukat is láthattuk a La-Manche csatornánál, ahol a napsütéses időben tisztán látszódtak Dover fehér sziklái.
Kezdetben nem merészkedtünk le a partra, így fentről szemlélhettük, ahogy a megművelt földek egyszer csak eltűnnek a szakadék szélén, és egy kis homokos partvonal után a vízbe vesznek.
Persze ez a szégyenlősség nem tartott sokáig, hamar lefordultunk a parttól pár száz méterre futó útról, és – bár lakóautók nem mehettek volna a parkolóba, – beálltunk a parkolóba, hogy lelépcsőzzünk a vízhez, szemlélődni egy kicsit.
Ezután következett a kihagyhatatlan Étretat, ami a franciák „Grand Sites of France” listáján is szerepel. (Erről a listáról később több helyet is találtunk, amit érdemes meglátogatni, de félő, hogy mire a körúton újra visszaérünk az országba, már hófödte lesz egy részük.) Annak ellenére, hogy itt is ki vannak tiltva a lakóautók a pár utcás településről, könnyedén találtunk 10 perc sétányira helyet egy turistáknak kialakított parkolóban, ezért most nem kellett végigzongoráznunk a „lakóautó vagyunk-e, vagy csak egy ártatlan haszongépjármű” elmélkedést egy jó hely érdekében. A rövid séta után leesett az állunk, amikor kiértünk a városka tengerpartjára, mert mindkét irányban hatalmas fehér sziklafalak övezték az öblöt. Ha tudtuk volna, hogy ez még csak a kezdet, akkor talán el sem indulunk a felfelé vezető lépcsőkön, mert szokásunkhoz híven a tervezett rövid sétálgatásból órákon át tartó látvány-orgia kerekedett a szirteken…de jó is, hogy ebédeltünk előtte a kocsiban!
Jó érzés, és egyben ijesztő is tudni, hogy milyen kicsik is vagyunk a természet rengetegében, de amit itt a tenger művelt a sziklákkal az évezredek alatt, az még hatalmasabbá tette a természet erőit a szemünkben. Ezen a varázslatos helyen az egyetlen szomorú dolog az volt, hogy amint egy rejtett zug volt valahol, ott biztosan fellelhető volt az ember jelenléte is: a szemét…
De térjünk vissza a vidám dolgokra, mint például arra, hogy a szakadékoktól pár méterre egy hatalmas golfpálya terült el, és bár nem a mi sportunk, mégis gazdagabbak lettünk a séta során két golflabdával.
Miután már fentről szemrevételeztük a környéket, a partot is megcsodáltuk volna, így tovább sétálgatva egy völgyön keresztül leértünk a hullámoktól csörgedező kavicsok közé, és amikor visszahúzódott a víz, gyorsan egy üregbe huppantunk. Hosszasan üldögéltünk a hullámokat hallgatva, de mivel a kocsitól a lehető legtávolabb kerültünk, kénytelenek voltunk visszaindulni, mert még hátra volt egy világítótorony is erre a napra, ami a sziklák túlsó végén van.
A látvány visszafele sem volt csúnya, de a világítótoronyhoz érve volt szerencsénk a lemenő Nap sugaraival vörösesre festett sziklákat is megcsodálni. A legjobb az egészben az volt, hogy bár másokkal osztozva, de ez lett a mi kis „teraszunk” egészen másnap délutánig. Láttuk a naplemente után a távolban sorakozó hajók fényeit felvillanni a horizonton, és a torony is egész este fényfestéssel tarkította a csillagos égboltot.
Bárcsak mások is csak gyönyörködtek volna ezeken a tájakon ahelyett, hogy bunkereket építenek…
világjáróshake 