Búcsú a Fekete-tengertől
Azt gondolná az ember, hogy bejárva Európa apraja-nagyját, már nem érheti meglepetés egy határátkelőn, aztán mégis. A viszontlátás reményében fájó szívvel hagytuk el Törökországot, közeledve kis hazánk felé. Az eddig jól megszokott rutinkörök mellé, mint sorba állás, várakozás, útlevél ellenőrzés, várakozás, autó mutogatás, várakozás és…áthajtás mellé számunkra érthetetlen módon beékelte magát egy fizetős kocsimosás. Persze ne a hagyományos 5 hengerrel történő kocsimosásra gondoljatok, leginkább csak a nyári melegben párakapuként szolgáló felfrissülésre. Kicsit furcsáltuk, hogy ez miért lehet ennyire fontos, de hát nem volt mit tenni. Az autó aligha lett tisztább, de legalább fizethettünk érte. Felvetődött bennünk, hogy vajon esőben is kötelező-e lefutni ezt a kört?!
Hosszúra nyúlt kanyargós útvonal következett a hazai természethez igen csak közelálló látképben. Az út kátyukkal teli, kopottas aszfaltján szlalomoztunk az ugyanúgy kinéző fák között. A városok abszolút az otthon érzetét keltették. Hol voltak már a magasba ívelő mecsetek, az imára hívó énekek, a hosszú, sötát ruhákba burkolózó emberek…helyette megjelentek a szocializmus erős vonásait mutató panelrengetegek, a színes, olykor egyáltalán nem passzoló ruhák sokasága.
A terv az volt, hogy végignézzük Bulgária partjait, és jó nagyokat fürödve a tengerben süttetjük magunkat hol háton, hol hason. Az idő azonban május végén úgy döntött, inkább őszies időjárásra várt.
Kiérve a tengerhez, azért próbálkoztunk némi nyaralás félével, de nem volt igazi a feeling. Bár a naptár már jelezte a nyári időszámítást, a partok menti városoknak még nem szólt senki. Sehol senki, zárt éttermek, üresen kongó szállodák sokasága, tengerparti homokot rendező munkásemberek. Ezek ellenére megkapó helyeken jártunk, hosszú homokos tengerpartok, végeláthatatlan Fekete-tengerrel. A törökökhöz tartozó partokhoz képest itt sokkal jobban ügyeltek a part kihasználtságára.
Egy baráti ajánlásnak köszönhetően jutottunk el a világörökséghez tartozó Nessebar városába. A várossal szemben lévő kisebb nyúlványon álltunk meg éjszakázni. Meglepetésünkre egy nálunk sokkal nagyobb piros autó állta a sarat az orkán erejű szélben. Egy fiatal, holland pár lakta már fél éve az egykori tűzoltó autót. Megmutogattuk egymásnak a lakásainkat és utitippeket adva mosolyogva elváltunk.
Az UNESCO-hoz tartozó félszigetnyi óvárosrészt homokos tengerpartokon keresztül tudtuk megközelíteni. Kimondva nem is tűnik olyan soknak az a 2 km-t, de amikor ezt a puha, bokáig süppedős homokban teszi meg az ember, kétszer, akkor átértékelődnek benne a kilométerehez rendelt számok.
Nessebar bája magával ragadott minket. Többek között azért, mert nagyon is emlékeztettek minket a Törökországban látott ottomán házakhoz, ami nem csoda, hisz sokáig török fennhatóság alá tartozott a vidék. A letisztult házak mellett olykor feltűnik néhány ókort idéző épület, templom. A félszigeten csak az itt élők járhatnak autóval, leginkább mindenki gyalog közlekedik. A kilátás nem okoz csalódást, ha szemfülesek vagyunk még delfineket is látni lehet a ki-és bejövő halászhajók környékén. A turisták igényeit maximálisan kielégítő hely nem hiába várja nyaranta a külföldieket.
világjáróshake 