Egy csipetnyi keleti ízesítésű Bosznia
Gondoltuk, ha már ilyen közel vagyunk Boszniához, miért ne mennék át? Reggel szólt -a már egy ideje beállított- 8-órai ébresztőnk, s mi szokás szerint a harmadik ébresztőre voltunk képesek kikelni az ágyból. Összepakoltuk a hálószobánkat, hogy a konyhába lehessünk. Reggeli, gyors tisztasági kör és már pattantunk is be előre, hogy átlepjünk egy másik országba. Az útvonal a hegyeken át vezetett, egymásutánban a már jól ismert kopár, köves látképpel. Az idő borús, szomorú volt. Végig autópályáztunk még a horvátoknál, majd átlépve a bosnyákokhoz is fizettük az útdíjat,( kb 500 Ft volt 5 km), majd szép lassan megjelentek az első házak a semmi közepén.
A házak általában vakolatlanok voltak, elhagyatottak, s legalább két emeletesek és egy szeméttelepnyi szemét vette körül őket, míg a szomszédban a ráncaitól alig látott nénik és bácsik művelték a földjüket. A kerítés nem csak föld határát jelentette, de jó pásztor volt a nylon zacskók ellen is.
Az út a hegyek között cikázik, párhuzamosan a smaragdzöld Neretva folyó mellett. Mostárba tartottunk, amit én speciel egy gyerekkori memória kártyáról ismertem. Mindig szerettem megszerezni azt a párt, mert tetszett a szép fehér boltíves híd.
A nylonzacskó mezők és bokrok látványa miatti szörnyülködése közepette egyszer csak megpillantottuk a hidat. Sokkal kisebb volt, mint azt gondoltuk. Követtük a parkoló felé irányító táblákat, s végül akarva-akaratlanul betessékeltek egy 10 euróba fájó parkolóba. Soknak tűnt, de inkább örültünk, hogy őrzött parkolóban hagyhattuk a lakásunkat.
Kb. 50 méternyire voltunk az óvárostól. Ahogy megpillantottuk, mintha egy másik városba csöppentünk volna bele. Libasorban álltak az éttermek, az utcákon bazársorok között kellett lavírozni. Épp hogy csak megérkeztünk, amikor az egyik minaretből hangos énekszó hívta imára a hívőkét. Dél volt. Az énekszó visszhangzott a híd túloldaláról. A víz színei itt is hihetetlenek. Ez már nem is kék, inkább zöld. Ki tudja, hogy mitől lehet ilyen színe a víznek? Mi csak találgatni tudunk, de válaszra még nem leltünk.
Mielőtt a hidra léptünk volna, lekanyarodtunk egy kis csigalépcsőn a folyóhoz. Az éttermek itt még turbózás alatt állnak, ők még nem készültek fel a turista szezonra. Kacsák szórakoztak a vízen, ellenálltak a sodrásnak egy ideig, majd büszkén utaztak a vízzel. A hídon egyszer csak egy fiú jelent meg és komoly nyújtási gyakorlatokat végzett. Úgy látszott ugrani fog. Izgalomba jöttünk, s vártunk. A kamera izzítva volt, de hiába. Kis idő után rájöttünk a trükkjére. Ő bizony nem fog leugrani, de azért gyűjti a pénzt, várja a hídon átmenő turistákat, hogy „elég bátorságot” gyűjtsön. Ami azért a szó szoros értelmében is kellhet, ha valaki tényleg leugrik. A Neretva igen hideg, még nyáron is épp, hogy eléri a 10 C fokot, s akkor még nem gondoltunk bele a magasságba.
Az egész várost belengi a keletiek hatása. Olvastuk, hogy míg a város egyik oldalán a horvát keresztények laknak, addig a másikon a muszlim lakosok dominálnak. Mi ebből főleg az utóbbit észleltük.
Sétálgatás közben végül mi is elcsábultunk, jó turista módjára megkóstoltuk a bosnyák cevapcicit és természetesen a baklavát, hogy legyen összehasonlítási alapunk a horvátokéval. Nehezen találtunk olyan éttermet, ahol kártyát is elfogadnak, de sikerült. Ha lett volna nálunk készpénz, akkor könnyen boldogultunk volna euróval és kunával is, nem csak a helyi márkát fogadják el, viszont így olyan helyre ültünk volna be, ahol nem fogad kilátás a hídra.
Ahogy leültünk az étteremben, épp elkezdett esni, de a terasz fedett volt. Élveztük a kilátást, s a finom ételeket. Jó versenytárs a bosnyák verzió a horváthoz képest. Mire befejeztük az ebédet, a Nap is kisütött. Szép volt a kilátás, de lejjebb, a fák alatt itt is elég sok szemetet lehetett látni. A szemét mellett még elég idegesítőek voltak a folyton körülöttünk somfordáló macskák is, főleg ebéd közben. Elnézést a macskásoktól, de az utcákon terjengő macskaeledel és pisi szag sem finom.
Jóllakottan kicsit kijjebb is sétálgattunk, de hamar szomorú látvány fogadott minket. Egy utcával feljebb ismét roskadozó, elhagyatott házakba, szegényes körülményekbe botlottunk. Egyedül a temetők és a mecsetek környéke volt rendezett. – A minap olvastam egy cikket arról, hogy milyen becsapósak tudnak lenni a városokat, „szuper helyeket”reklámozó fotók, így mostantól még inkább figyelünk arra, hogy ne csak a szép dolgokat örökítsük meg, hanem teljes képet adjunk egy környékről. – Így hát inkább visszakanyarodtunk a hídhoz, megnéztük egy kicsit azt a városrészt is, visszatértünk a kocsihoz és elindultunk egy 15. századi városkába.
Pocitelj (aranyos, nem?) a hegyoldalba épített pár utcás régi-régi város. Ha az ember elég energiát érez magában, akkor érdemes a macskaköves utcákon végig sétálgatni, nézni a szürke várromokat és a türkiz színű vizet. A kilátás szép, a város hangulata a régmúltat idézi. Központjában egy mecset áll, ahova be is lehet menni. A parkolókhoz közel kávézók, éttermek várják a turistákat. Az egész város elég pici, max. 1 óra, míg az ember bejárja és még be is ül valahova.
Miután a városokat kipipáltuk erre a napra, még hátra volt egy vízesés. Bár a horvátoknál kimaxoltuk ezt a progamlehetőséget, azért összehasonlításképpen megnéztük a Kravica vízesést. Kiépített járda vezetett le egészen a vízesés partjáig. Bő vízzel, nagy robajjal pezsgett a vízesés, kellemes párát szórva maga köré. Ha jobb már az idő, itt is lehet fürdeni, vannak éttermek, pihenő helyek, átöltözésre való lehetőség és egy csomó tábla, hogy mit szabad és mit nem szabad csinálni a vízben s a víz partján.
Kellemesen elfáradva bepattantunk a kocsiba és visszaindultunk a horvátokhoz. Ismét a hegyeken-völgyeken át kocsikáztunk, sokszor egysávos utakon. A szalagkorlát már rozsdás volt, de szerencsére az utakat sok helyen újra aszfaltozták. Kinéztünk egy kis határátkelőhelyet, ahol azonban kiderült, hogy csak a helyiek (mármint a horvátok) mehetnek ki-be az országba. Ti hallottatok már ilyenről? Mi meglepődtünk, pedig elsőre megörültünk a határnak (s annak is, hogy 10-ig nyitva van, s még csak 6 óra volt) mert már órák óta csak keringtünk a hegyek között, kilátástalanul. Persze mindig megállítanak minket, benéznek hátra, kérdezősködnek, de ennyi. Útbaigazítottak minket, átszeltük az egyetlen olyan várost (Neum) Boszniában, aminek van tengerpartja és visszatértünk Horvátországba.
Egyelőre mi ennyit láttunk az országból, ha bárkinek van jó tippje, hova érdemes elmenni még, azt szívesen vesszük, mert a idei körúton talán visszafelé is erre jövünk. Ha egy hosszú hétvégét szeretnél eltölteni, mi ajánljuk ezt a környéket. Biztos jönnek ide buszok, (láttunk egy magyar buszt), de reptér is van.