Az élő meseváros, Brugge
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatos kisváros. Ez a város nem akart felhőkarcolókkal az égig érni, nem akart kacsalábon forgó kastélyokkal kitűnni. Nem akart ő mást, csak elvarázsolni mindenkit, aki meglátogatta őt.
Úgy döntött, hogy egységet alkot. Egy olyan egységet, amely kőházakból, szűk, kanyargós utcákból, és egy nagy térből áll, ahol az emberek egymásra találhatnak. Nem akarta ő megmondani, hogy merre érdemes elindulni, hogy hol mutat meg magából valami újszerűt, váratlant. Azt akarta, hogy el lehessen tévedni, hogy mindenki maga jöjjön rá, melyik útvonalat választja, hogy felfedezze a maga Bruggejét.
Bármerre járjon az ember, vissza tud találni a térre, ahol már szinte magáénak érezheti a várost, hisz „erre már jártam”, „ezt már ismerem”. Ezzel a nyugalommal fordul neki egy újabb sokat sejtető saroknak. A kőrengeteg nem sok növényt enged maga közé, de ha egy újabb kanyart veszel, máris egy újabb titkos helyre tévedhetsz. Itt megváltozik a város képe. A belvárosi moraj alábbhagy, zöld fák magasodnak az ember fölé, motorcsónakok halk robaja és hattyúk éneke hallatszik, s a tó közepén álldogáló szellemvár. Mi nem csinál mást, csak vár. Éppen Rád.
világjáróshake 