Albániában három éjszakát töltöttünk, de mindegyik mélyen bennünk maradt. Első este még pozitívak voltunk, és szokásunkhoz híven kerestük a szép parkolóhelyeket. Eldöntöttük, hogy kimegyünk a tengerpartra. Sokszor nem értem miért ragaszkodunk ennyire a kilátáshoz, az idilli helyhez, amikor este, sötétben, az autó lámpafényénél látjuk csak azt, amit. Miután másnap reggel elintézve ügyes-bajos dolgainkat már odébb is állunk… Azonban a tudat, hogy megint milyen helyen tudunk aludni, felülírja a józan észt.
Egy kisebb folyószakasz mentén, poros, homokos úton közelítettük meg tengerparti szálláshelyünket. Legalább fél órán keresztül zötykölődtünk, mire végre kiértünk és leparkoltunk, vízszintesen. Megvacsoráztunk, játszottunk vagy sorozatoztunk, már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy ahogy lefeküdtünk iszonyatos széllökések ütötték fel a fejüket. Mit a fejüket, egész testükkel ráztak minket. Talán az eddigi legrosszabb éjszakánk volt. Alig tudtunk aludni, folyton felébredtünk a süvítő szélre, nem beszélve a jobbra-balra történő erős, kellemetlen himbálózástól. A szél úgy döntött, nem élvezi egyedül eléggé a bulit, meghívta zuhogó eső barátját is, aki jó hangos volt, és csak azért sem akarta abbahagyni a mulatozást. Hajnalban már ott tartottunk, hogy odébbállunk, de se erőnk nem volt kikelni az ágyból, se bizalmunk egy új hely keresésében.
Reggel 8 óra tájékán előrehuppantunk, fél szemmel az utat nézve haladtunk egy reménnyel telibb helyre. Útközben legalább annak tudtunk örülni, hogy nem baj, hogy nem mentünk arrébb már hajnalban, mert úgy tűnik mindenhol tombol a vihar. Erősen kellett tartani a kormányt, ritmikus széllökések kísérték utunkat. A győztes célállomás egy benzinkút volt, ahol a kamionok között, mi voltunk a legkisebbek. Óriási csodálkozásunkra volt áram, és víz. A vizet inkább hanyagoltuk, de az áramra rácsatlakoztunk, besötétítettünk, magunkra húztuk a takarót és visszaaludtunk. Végül az egész napot itt töltöttük, mert úgy esett, mintha minden felhő kiszakadt volna az égen. Nem volt kedvünk új helyet keresni, sem vezetni. Itt jó volt, volt áramunk, tudtuk tölteni az aksikat, és szélvédettebb is volt a hely.

Másnap estére megint csak egy benzinkútnál éjszakáztunk, bár itt a térképen jelzett dolgok helyett semmi sem volt, se benzin, se wc, se semmi. Csak egy öreg bácsi, aki nagyon örült nekünk. Valamiért mindenki azt hiszi itt, hogy olaszok vagyunk, ezért olaszul kezdenek el beszélni velünk. Még szerencse, hogy Davi ezt a nyelvet is beszéli pár szó erejéig, ha kell. Megértettük magunkat, hogy mi csak itt szeretnénk éjszakázni, nem kell semmi, van mindenünk köszönjük szépen. A bácsi kitartó volt, sokáig somfordált körülöttünk és nézegetett minket. Az éjszaka a vihar már másutt járt, tudtunk aludni. Reggel azonban nem az ébresztőre, hanem a „Senora y Senorita” felszólításra ébredtünk, miközben hangos kopogás hallatszott. A bácsi újra bepróbálkozott kedvesen, mire észbe kaptunk és adtunk neki némi pénzt, hogy boldog legyen. Hálásan kezet rázva megköszönte, mi meg nyugodtan megreggeliztünk, további háborgatás nélkül.
Ez a koldulás több helyen is előfordult. Volt, aki a körforgalmak előtt gyalogosként kérlelte az embereket, persze ezzel is nehezítve az amúgy is káoszba fulladt közlekedésüket, aztán még a határnál is odajött egy férfi kéregetni. Pár száz forintokról van szó, amiknek ők láthatólag nagyon is örültek. A fenomenális éjszakáink és esti helyeink is hozzásegítettek abban az elhatározásunkban, hogy ideje továbbállni és megemészteni az itt történteket.