Az utak tényleg olyan rossz minőségűek, mint az vártuk, főleg az ország északi részén és nem mindig a turistás vidékeken járva. Tele vannak kátyúkkal, amiket még maga Alonso is nehezen tudott volna kikerülni, manőverezési technikája ellenére. Mi meg pláne, egy ekkora furgonnal. A másik problémára szlalomozva az úttesten tátongó lyukak között szembesültünk, hogy bár az utat egykor vízszintesre tervezték, annak már hűlt helye. Az út változott az évek során, s jelenlegi állapotában inkább neveznénk megkövesedett hullámoknak azokat, mintsem egyenletes autóútnak.
Hiába tettünk gumit a kanapé matraca elé, hogy az megfogja az esetleges leeséstől, hiába vettünk erősebb függönyrudat, ezek is feladták a küzdelmet és nyertek az albán utak. Kinyitva a lakásunk ajtaját, elszomorodtunk. A laptop a földön, párnák szana-széjjel. Csoda, hogy valamelyik szekrényajtónk nem nyitódott ki a zötykölődés során, közkincsé téve a tartalmát.

Ha a GPS főutat mutat, akkor sem szabad bedőlni neki, mert az előző sorok, pont egy másodrendű autóutat jellemeznek. Ha valaki országúti kerékpárral érkezik, hozzon magával országutat is. De mindenképp csak a nagyvárosok közötti főutakat javasoljuk autós közlekedésre.

S hogy mi jellemzi a helyi vezetési stílust? Egyedi. Életveszélyes. Működőképes. Az „előzékenység” cím pedig csak arra utal, hogy előznek, ha kell, ha nem.
Ahogy közeledtünk Tirana, a főváros felé, kezdtük látni a vesztünket. Az eddigi egy sávos utakat felváltották a baromi széles utak, felfestett sávok nélkül. Na az a nem semmi! Hol 3, hol 4 sornyi autó próbálta végigpréselni magát a tömegen. Ijesztő volt, ahogy jobbról balról, mint a szélvész elénk jönnek, és amint látnak egy szűk rést, ahová befér a kocsi orra, már be is tolják magukat. Kb. 10 percen keresztül hallottuk, hogy egy mentőautó próbál előrébb kerülni a hömpölygő autótömegben, de olyan lassan tudott haladni, hogy elsősegélyre már biztosan nem képes, csak másodikra…
Már kezdtünk hozzászokni a teljes éberséghez, amikor megérkeztünk egy nagy körforgalomhoz. Minden körforgalomnál volt egy rendőr, de meglepetésünkre a beavatkozása nélkül működött a dolog. A hömpölygő tömeg átpréselte magát itt is. Egy-két dudálás, de ennyi. Ez egyébként is megzavart minket az elmúlt időszakban, mert Montenegróban úgy köszöntek egymásnak az emberek (persze csak ha kocsiban ültek), hogy dudáltak. Így köszönték meg ha valaki elengedte őket, vagy ha lehúzódsz az útról. Nekünk viszont az otthonról jól beidegződött „ mi a ***** csinálsz?” kérdés ugrik be reflexszerűen, így nem érintettek jól a dudálások.
Épségben kijutottunk a körforgalomból, túléltük az akadályokat, újra két sávosak lettek az utak, ráadásul felfestve, modern útjelző lámpák mindenütt! Úgy látszik megérkeztünk Tiranába!

A parkolás elég nehezen ment, fordultunk pár kört a városban, mire végül betértünk egy fizetős parkolóba. Azt tapasztaljuk, hogy a legtöbb városban mélygarázst tudnak csak felajánlani, ahova mi nem férünk be. A parkolásért (1-3óra) végül 750Ft-ot fizettünk. Itt nagynak számítottunk, normál autóknak ez a felébe kerül, nem lehet panaasz az árakra.

Az albán utak komoly megpróbáltatásoknak tették ki az autót, de simán kibírta. Néha eszünkbe jutott, hogy tavaly az itteni viszonyokhoz képest sokkal jobb útvonalon a semmi közepén robbantunk le egy középkori spanyol városban, de hasonló élményeket szerencsére most nem szereztünk. Tulajdonképpen előléptettük a kocsinkat terepjáróvá. Már nem csak a féket nem kímélő kanyarokban állja meg a helyét, nem csak hihetetlen magasságokig tudja feltolni magát, már terepen is biztonságot nyújt.
Persze előfordult, hogy jobb képességű utakon is autóztunk, kellőképpen meg is lepődtünk olykor. Az ország déli részén, ahogy a turisták által kedvelt helyek környékén autókáztunk, az utak is meggyógyultak, s a szeméttengert pálmafák váltották fel. Valószínűleg inkább ez az ország ismertebb része a külföldiek számára.